Mathieu lassan letette a dossziét az íróasztalra. A keze még mindig remegett, de a tekintete már más volt — keményebb, elszántabb. Mintha hirtelen felébredt volna egy régi, eltemetett énje.
— Isabelle… — ismételte. — Mióta… mióta vagy velük?
— Elég régóta. Először csak kontrollálni próbáltak. Aztán, amikor apám meghalt, és minden rám szállt… megjött az étvágyuk. Eric sosem szeretett igazán. Csak kivárt.
Mathieu lassan körbejárta az íróasztalt, mint egy ragadozó, aki a saját vadászterületén van.
— És te most itt vagy. Bezárva. A saját férjed és anyósa jóvoltából.
Elmosolyodtam, de a mosolyomban nem volt melegség.
— Nem számoltak azzal, hogy te vagy itt. Azt hitték, hogy egy sima pszichiátriai központba hoznak, ahol majd elaltatnak gyógyszerekkel, aláíratnak valami papírokat, és eljátszhatják a kis győzelmüket. De az élet néha furcsa játékot űz.
Mathieu megállt előttem. A szemében most már tűz égett.
— Tudod, mi történt velem, miután eltűntem?
— Csak találgatni tudtam. Baleset, külföld, börtön, talán valami titkos program…
— Mindegyikben van egy kis igazság. El kellett tűnnöm. Akkor. De mindig bántott, hogy nem mondtam el neked mindent. Most viszont… most itt vagyunk. És lehet, hogy ez az egész nem véletlen.
Kivett egy kulcsot az íróasztal fiókjából, és átnyújtotta nekem.
— A saját szobád kulcsa. Nem leszel rab. Legalábbis nem itt. De tudnod kell, hogy amíg nem tisztázzuk a helyzeted jogilag, nem tudsz kimenni. Viszont… én vagyok az igazgató. És az intézet protokollját én írom.
— Mire gondolsz?
— Arra, hogy játszunk egy kicsit a szabályokkal. A férjed azt akarja, hogy eltűnj. Hogy elveszítsd az irányítást. Akkor talán kapjuk meg, amit akarunk: rávehetjük őket, hogy elárulják magukat.
Felvillant valami a szemében. Az a régi, brillírozó elme, amit régen szerettem benne.
— Játszani? — kérdeztem.
— Isabelle… hadd segítsek neked. De ez nem lesz szép játék. Ehhez bele kell mennünk a mocsokba. Beépítünk egy új diagnózist a rendszerbe, figyeljük a reakcióikat, és mindent dokumentálunk. Aztán… jöhet a támadás.
Egy pillanatra elhallgatott. Aztán odalépett hozzám, és megfogta a kezem.
— Még mindig fontos vagy nekem. És ezt most jóvá kell tennem.
**
Az elkövetkező napokban elkezdődött a pszichológiai sakkjátszma. Mathieu elhitette a külvilággal, hogy valóban instabil vagyok — gyógyszereket jelzett a rendszerben, ál-értékeléseket írt rólam, de soha nem adott be semmit. Közben kamerákat szereltetett fel az irodájába, rögzítette Elena újabb és újabb látogatásait, ahol már nyíltan beszélt arról, mennyi pénzt utalt a „gyorsított kezelésre”.
Eric is megjelent. Felkészületlenül. Nem számított rá, hogy Mathieu kérdésekkel várja, számlákat mutogat, és egyre keményebb hangnemben firtatja a jogalapokat.
Aztán elérkezett a nap.
Mathieu megmutatta a dossziét, amit összeállítottunk: hangfelvételek, átvételi elismervények, pénzmozgások, képernyőfotók, még egy rejtett kamerás felvétel is, ahol Eric azt mondta:
— Ha beadják neki a cuccot, két hét és már alá is írja, amit kell. Mire kijön, már semmije sem lesz.
Ezzel mentünk a rendőrségre. Az ügyvédem már ott várt.
**
Egy hónappal később egy kávézó teraszán ültem, napszemüvegben. Friss levegő, szabadság. Elena előzetesben. Eric házi őrizetben. A vagyonomból egy fillért sem tudtak megkaparintani.
Mathieu pedig velem szemben ült, egy gőzölgő cappuccinót kevergetve.
— Nem gondoltam volna, hogy egyszer még így látjuk egymást — mondtam.
— És azt sem, hogy pont egy pszichiátria lesz a hely, ahol megmenthetlek.
Nevettünk. Egy kicsit fájt még a múlt, de a jövő már új lapra íródott.
A bosszút hidegen tálaltuk. De az utóíz… szabadság volt.