…De nem futottam el.
Nem pattantam fel, nem rohantam vissza a szobába, nem kezdtem el sírni. Csak lassan felvettem a könyvet, amit leejtettem a homokba, rátettem a napozóasztalkára — és felálltam. Nyugodtan. Méltósággal. Vilmos még motyogott valamit, mintha azt hitte volna, elérte a célját — hogy megalázott. De fogalma sem volt róla, hogy itt és most, ezen a parton, az ő csillogó “alfahím” képe cafatokra fog szakadni.
— Sétálok egyet — mondtam csendesen. — Talán találok itt valakit, aki nem a múltbéli nőit bálványozza, hanem a jelenben élő, hús-vér nőt.
— Most meg mi van? — fordult felém hirtelen. — Hova mész így? Törölköző nélkül? Nézz már magadra…
— Mire gondolsz, Vilmos? Hogy nem vagyok tökéletes? Hogy vannak hegeim, striáim? Hogy nem egy huszonéves vagyok bikiniben? — néztem rá higgadtan. — Hát igen. De van bennem valami, amit te már régóta nem értékelsz: tartás. És méltóság.
Azzal elindultam. Lassan, egyenes háttal, méltóságteljesen. Végigsétáltam a parton. Elmentem a bikinis lányok mellett, akik eddig talán csupán háttér voltak, és el a kíváncsiskodó szemek előtt, akik fél füllel végighallgatták a jelenetet. És akkor… megéreztem a lépteit a hátam mögött.
Jött utánam.
— Figyelj, — kezdte zihálva — én csak vicceltem. Tudod, milyen vagyok, ne haragudj már…
Megálltam. A szemébe néztem. Volt benne zavarodottság, talán egy csipetnyi bűntudat is. De késő volt.
— Nem először csinálod ezt, Vilmos. És ez nem vicc. Ez a te szokásod. Hogy összehasonlítasz. És elegem van belőle. Nem vagyok tartalékjátékos az exed árnyékában. Nő vagyok. Élő. Valóságos.
— Akkor most mit akarsz tőlem?
Mély levegőt vettem, a tengeri szél az arcomba csapott, de nem hunyorítottam.
— Tiszteletet. Azt akarom. Nem csípős megjegyzéseket idegenek előtt. Egy társat akarok, aki engem lát, nem a múltját.
Hallgatott. Hosszú ideig.
— Menjünk vissza — mondta végül halkan. — A szállodába.
— Mond csak… Edit is ilyen könnyen engedett mindig? — kérdeztem halkan, és elmosolyodtam. Aztán tovább sétáltam — egyedül.
Aznap este tíz év után először vacsoráztam nélküle. Fehér ingben, borral, emelt fővel. És gyönyörű voltam. Nem másokért. Magamért.
