Eleinte csak ült a fürdőszobában.
A résnyire nyitott ablakon hideg szél fújt be, megcsapva a nyakát. A padlón vízcseppek – a hajából, a szeméből, vagy csőtörésből? Már nem számított. Lilla ott ült a csempén, falnak dőlve, és próbált nem sírni. Mert ha sírni kezd, összetörik.
Márpedig neki még mondanivalója volt.
Utolsó erejével előkotort valamit a WC mögül. Műanyag zacskóban rejtette el hónapokkal korábban – még januárban, amikor megérezte: valami nincs rendben. Amikor a férje szeméből eltűnt az aggodalom, és maradt a szánalom… és a türelmetlenség.
A csomag átnedvesedett, de belül minden száraz volt. Fényképek. Kinyomtatott üzenetek. Nyomozói jelentés. Kinyomtatott hotel-számla. Minden ott volt. Mindent tudott.
Nem féltékenységből csinálta. Hanem mert érezte, hogy valaki más teste lett a férje új otthona.
A gondozónő – Réka – tíz perc múlva találta meg.
– Istenem, mit csinál?! – kiáltott, miközben felsegítette. – Megcsúszhatott volna!
– Az talán nem is lett volna baj – válaszolta Lilla halkan.
Aznap este óta fura csend támadt köztük. Réka kevesebbet beszélt a férjről, többet ült a telefonjában. Néha kuncogott – néha lopva, néha direkt úgy, hogy Lilla lássa.
Egy reggel Lilla megszólalt:
– Kérem… hozza ide a piros borítójú jegyzetfüzetet. A fiókból. A másodikból.
Réka odanyújtotta. Lilla remegő kézzel, lassan írni kezdett. Minden betű fájt, de minden sor akarat volt.
Amikor befejezte, a mellére tette.
– Ezt kérem, adja át a lányomnak. Senki másnak.
– Lányának? – lepődött meg Réka. – De hát ön azt mondta, nincs…
– Van lányom. Csak ő elvette tőlem. Azt mondta: „Beteg vagy, neki jobb nélküled.” És én elhittem. Akkor még hittem neki… Dánielnek.
Dániel a tizedik napon tért vissza.
Drága parfüm illata lengte be a lakást. Frissen borotválkozva, elegáns hajjal. Fáradtnak tűnt, de inkább… szeretősen fáradtnak.
– Na? Hogy van? – kérdezte, a gondozónőre se nézve.
– Gyengébb, mint volt – válaszolta Réka. – De az elméje teljesen tiszta. Érdeklődött ön után.
– Üzleti úton voltam – vetette oda Dániel.
Réka nem szólt. Csak elfordult.
Másnap reggel Lilla nem ébredt fel.
Réka találta meg – békés arccal, a takaróba kapaszkodva. Mintha az utolsó pillanatban mondani akart volna valamit – de már nem szóval.
Dániel rideg volt. Orvosokat hívott, aláírt minden papírt, és intézte a hamvasztást. Még aznap.
Réka aznap délután elindult.
– Várjon – szólt utána Dániel. – A pénze…
– Nem kell.
– Miért?
– Mert most már tudom, kinek volt a felesége az a nő.
És kilépett az ajtón.
Egy hét telt el.
Dániel e-mailt kapott. Feladó nélkül. Benne másolat egy levélről. Egy végrendeletről. És egy telefonszám.
A végén aláírás: „Anna. Az ön lánya.”
Nem hitt neki. Először.
Aztán felhívta.
– Igen? – szólt bele egy női hang.
– Anna?
– Igen.
– Ön… Lilla lánya?
– És maga… Dániel. A „pótpapám”. Vagy minek hívjam.
Csend.
– Megkaptam a levelet. Elolvastam mindent. Azt, hogyan törölt ki anyámból. Azt, hogy a halálához egy nőt küldött – mert maga nem bírta végignézni, ahogy meghal.
– Én nem…
– Ne magyarázkodjon – vágott közbe Anna. – Tudja, mi döbbentett meg legjobban?
– Mi?
– Hogy még így is azt írta a levélben: „Ne haragudj rá. Szerettem.”
– …
– Még akkor is, mikor maga már rég mást szeretett. Még akkor is… mikor meghalt.
A vonal elnémult.
Dániel leült.
A telefon kicsúszott a kezéből.
Eltelt egy hónap.
Réka – a gondozónő – újra fehér folyosón sétált. Most már nem luxusvillába ment, hanem állami onkológiára. Új páciens. Súlyos eset.
Belépett a kórterembe. Az asszony felnézett az ágyról:
– Maga az a Réka?
– Igen.
– Ismerem Lilla Puskást. Régen barátnők voltunk. Hallottam, mit tett vele. Ő azt mondta, maga mellett újra embernek érezte magát. Az utolsó napokban is.
Réka lehajtotta a fejét.
– Én csak mellette voltam. Az igazi csoda ő maga volt.
Dániel eltűnt. Mintha sose lett volna. Egyesek szerint Lengyelországba költözött. Mások szerint egy zárdába. Senki nem tudja biztosan.
Anna nem ment el a temetésre. De egy este egy padra helyezett egy papírlapot. Oda, ahol anyja szeretett olvasni.
Egyetlen szó állt rajta:
„Szeretlek.”
