Nem emlékszem, hogyan léptem be a terembe. A süteményes doboz megremegett a kezemben, aztán a földre esett. A krémes szétkenődött, mint a maradék méltóságom.
Laci rám nézett. Először meglepődve. Aztán bosszúsan.
— Te meg mit keresel itt? — mintha én zavartam volna meg az ő estéjét.
— Csak… meglepetést akartam…
A hangom remegett. A szőke lány rám nézett. Fiatal volt, sima bőrű, lenéző mosollyal.
— Hát ez az a „birka”? — kérdezte valaki gúnyosan.
Nevetés. Őszinte, harsány, undorító.
Rajtam röhögtek. Mint egy szolgálón, aki rossz ajtón nyitott be.
Egyenesen kihúztam magam.
— Igen, én vagyok az a birka. Aki levest főz, zoknit mos, veled volt a kórházban, amikor belázasodtál.
Lépést tettem előre.
— Én voltam nálad, amikor anyádnak stroke-ja volt. Én tartottam a hátad. És most ezt csinálod?
Laci grimaszolt.
— Ne hisztizz itt.
— Nem hisztizek. Csak végre kimondom: elég volt.
Csend lett. Azt hittem, kidobnak. Megaláznak.
De akkor valaki tapsolt. Egy vendég. Aztán még valaki.
Valaki ennyit mondott:
— Hülye vagy, Laci.
Egy ötvenes nő felállt az asztaltól:
— Ez az asszony, akit te „birkának” hívsz? Nézz már magadra, te bohóc.
Kimentem. Nem futottam, csak mentem, felemelt fejjel. A kapu előtt felhívtam anyámat:
— Mama, nálad alhatnak a gyerekek ma este?
Azonnal megértette.
— Persze, édesem. Mi történt?
— Majd holnap elmesélem. Csak… egy kis idő kell.
Mentem az utcán. Nem volt nálam esernyő. Apró eső esett, cseppjei összekeveredtek a könnyeimmel. Nem fájt. Csak üres volt minden. Mintha a világ rám zuhant volna.
Leültem egy padra. Vettem egy üveg bort. A parkban voltam, ahol máskor babakocsikat toltam. Most csak ültem.
A saját csendemben.
Reggel anyámnál ébredtem. A gyerekek már iskolában voltak. Ő teát főzött csendben.
— Tudom, mit érzel — mondta. — Én is átéltem. Apádtól negyvenévesen váltam el. Te most időben vagy.
— Nem tudom még, válok-e.
— Dehogynem tudod — nézett rám gyengéden. — Csak félsz kimondani.
Két nap múlva Laci megjelent. Kulcsával jött be.
— Szépen leégetted magad.
— Én? Vagy te, aki megaláztál mások előtt?
Legyintett.
— Csak vicc volt.
— Nem, Laci. Ez vége volt.
Megállt.
— Komolyan beszélsz?
— Nagyon is.
Leült a kanapéra, körbenézett.
— És a gyerekek?
— Erősebbek, mint hiszed. És okosabbak. Tudják, mi történik.
Sóhajtott.
— Jó. Dönts, ahogy akarsz. De nélkülem semmid nincs. A lakás is az enyém.
Bólintottam.
— Pontosan ezért kell mennem.
Kiment. Becsapta az ajtót.
Egy hónap múlva már dolgoztam. Régi ismeretség. Először félállásban, aztán teljesben. Három hónap múlva saját albérletem volt. Nem palota, de enyém.
A gyerekek hétvégenként Lacival vannak. Hirtelen lett belőle „mintapapa”. Sütit is süt — porból.
És én? Vettem egy piros ruhát. Olyan fazonban, mint amilyen a szőke lánynak volt. Csak az enyém szebb volt.
Mert egy nőn volt, aki mindent túlél — és talpon maradt.
A fiunk születésnapján újra találkoztunk. Ott volt Laci is, új barátnővel.
Megállt, rám nézett. Hosszasan. Mintha most látna először.
Odajött.
— Nagyon jól nézel ki.
— Én mindig is az voltam, Laci. Csak te nem vetted észre.
Aztán otthagytam. A gyerekeimhez mentem.
Mert ők az én igazi sikerem.
Nem az, aki valaha birkának hívott.
