Amikor a mentők megérkeztek, minden mintha lassított felvételben zajlott volna. Két egyenruhás lépett ki az autóból, az egyik — egy szigorú tekintetű nő — sietve odajött hozzám.
— Maga hívott? Hol van a csecsemő?
Rámutattam a radiátor mellé helyezett csomagra. Óvatosan felemelte, miközben a társa leterített egy steril kendőt a lépcsőre. A kis test mintha megrezdült volna – mintha megérezte volna, hogy végre biztonságban van. A szívem kalapált.
— Stabil az állapota, — mondta röviden a mentős. — Légzése rendben, testhőmérséklet éppenhogy tart. De sokáig feküdt a hideg kövön. Visszük.
— És… mi lesz vele? — kérdeztem halkan, miközben a társuk már vitte a kis inkubátort az autóhoz. — Megtalálják az anyját? Mondanak majd valamit?
A nő egy pillanatig csak nézett rám. Aztán halkan ezt mondta:
— Lehet, hogy már beszélt is vele.
És elmentek.
Ott maradtam a lépcsőházban. „Lehet, hogy már beszélt is vele…” — ezek a szavak visszhangzottak bennem. Rögtön az a nő jutott eszembe a fekete köntösben. Aki azt mondta: „Hiba volt hozzányúlni.”
Visszamentem, és bekopogtam hozzá. Semmi válasz. Újra kopogtam. Semmi. Átmentem a szomszéd lakókhoz — semmi mozgás. Akkor jelent meg a harmadikon lakó nyugdíjas, Varga bácsi, akivel néha beszélgetni szoktunk a padon.
— Látta? — kérdezte halkan, anélkül hogy rám nézett volna. — Ismétlődik minden.
— Mi ismétlődik?
— Már volt ilyen itt. Csak akkor nem hívtak mentőt. És a gyerek… meghalt.
Kiderült, hogy tizenhat éve — pontosan ugyanazon a helyen, a harmadik emeleti lépcsőfordulóban — halott újszülöttet találtak. Valaki ott hagyta egy éjszakán át. Nem élte túl. Az anyát sosem találták meg. Vagy… nem akarták megtalálni. Az egész ház hallgatott. Valaki „semmit sem látott”, más „későn hallotta meg a sírást”. Egy asszony — Némethné — még levelet is írt a rendőrségnek, hogy „talán az utcáról hozta be valaki”.
Ott álltam, kábán. Nem hittem el, hogy ilyen megtörténhetett — itt, ahol én is élek, ahol nap mint nap a szomszédaimmal biccentünk egymásnak.
— Ki volt az a gyerek? Ki volt az anyja?
Varga bácsi a fejét rázta.
— Gondolkozz csak. A fekete köntösös nő… ő volt akkor fiatal. Két munkahelyen dolgozott. A férje ivott. A gyerek… a szomszédtól volt. Nem hallottad? Mi mind tudtuk. Csak hallgattunk. Aztán eltűnt. Öt éve jött vissza. Azóta nem beszél senkivel.
Felszaladtam az ajtajához. Kopogtam. Csend. Sötét volt a kukucskálóban is.
Másnap felhívtam a kórházat. Mondtam, hogy én találtam meg a babát. Kértem, mondjanak valamit. Fél óra múlva visszahívtak.
— A csecsemő stabil. Megfigyelés alatt marad.
— És az anyja? Meglett?
— Nem. De… érdekes dolgot találtunk. DNS-mintát vettünk, mert valami nem stimmelt.
— Mi nem stimmelt?
— A DNS alapján 50%-os egyezés van egy régi ügy nyilvántartásával.
Tudtam, mire gondolnak.
Nem hagyott nyugodni. Szabadságot vettem ki, bújtam az internetet, régi rendőrségi híreket, lakásnyilvántartásokat. A 16 évvel ezelőtti esetről alig volt adat. Egy félmondat: „újszülött holtan találva, az anya ismeretlen”.
De egyre erősebb lett bennem az érzés: mi van, ha az a nő – Erika – tényleg ő volt? Az az anya? És most… most visszakapott valamit?
Visszamentem hozzá. Kopogtam.
Ezúttal kinyitotta.
Szemei vörösek voltak. Törött mozdulatokkal szorított egy régi pelenkát a kezében — fakult mintás, sarkainál rojtos.
— Maga találta meg? — kérdezte suttogva.
Bólintottam.
És beszélni kezdett.
— Nem értem oda időben… Hallottam a sírását, de… — hangja elcsuklott — ott álltam az ajtó mögött, és féltem. FÉLTEM. Mert ha megérintem, meghal. Mint akkor.
— Akkor?
Elmesélt mindent. Húsz évesen szült. A férje kirakta. A gyerek a szomszédtól volt. Senki sem segített. A gyerek lázas lett. Ő nem tudta, mit tegyen. Letette a lépcsőházba — „csak egy órára, míg elmegyek gyógyszerért.” Mire visszajött, már nem élt. Elmenekült.
— Ez… mostani… nem én szültem, — suttogta. — Valaki hagyta nálam. Pont ugyanúgy. Ugyanabban a pózban. Ugyanazzal a pléddel. Érted?
És akkor megértettem. Valaki… újrajátszotta vele a múltat. Ki?
A válasz váratlanul jött.
Másnap behívtak tanúként a rendőrségre. A kihallgatás alatt ott ült Némethné is, az a szomszédasszony, aki 16 éve is „levelet írt”.
— Megjött a mi kis hősnőnk, — gúnyolódott. — A mai fiatalok azt hiszik, ha meglátnak egy csecsemőt, akkor máris dráma van. Pedig itt minden el van rendezve.
— Mi van elrendezve?
— Az a nő — mutatott Erika lakása felé — bolond. Játékmacikat dédelget. Nincs is gyerek.
Ekkor a rendőr közbevágott.
— Találtunk egy kamerafelvételt. Egy húsz év körüli fiú hagyott ott egy élő csecsemőt a lépcsőházban. És az adatbázis szerint… az ön unokája. A baba egy fiatal lánytól van, akit a fiú magára hagyott. Nem játék, nem baba. Ez a valóság.
— Ez hazugság! — sikította Némethné. — Ez összeesküvés! Én csak segítettem!
De már késő volt.
Két hét múlva a kisbabát a gyámhivatal vette át. Erika terápiára járt. A bíróság ideiglenesen cselekvőképtelennek nyilvánította. De nap mint nap kérte:
— Látni akarom. Csak egy percre. Hadd fogjam meg. Ő… talán esély.
És tudják mit?
Hat hónappal később, alapos vizsgálatok után örökbe fogadhatta a gyermeket.
És én… én lettem a keresztanyja.
Néha egyetlen telefon is elég.
— Halló, mentők? Találtam egy babát…
Hogy ne csak a te világod változzon meg. Hanem mindenkié, aki csak körülötted van.
