Minden azzal kezdődött, hogy a gyermekvédelmi hivatal egyik tapasztalt munkatársa, a hatvanhoz közeledő, csendes, de kitartó Kovácsné Márta nem tudott aludni azon az éjszakán. A fiú hangja újra és újra visszhangzott a fülében: „Anya… ne hagyj egyedül…”
Másnap reggel egyenesen a nyilvántartási irodába ment.
– Kérem, nézzék meg nekem, ki nyugszik a 42-es parcellában… a fiatal nő. A fiú naponta hozzá megy.
– Egy pillanat… Nazar Éva. Halál oka: autóbaleset, 2020. A férjével együtt hunyt el. Gyermekük nem volt.
– Biztos? Egyetlen gyerek sem?
– Teljesen biztos. A testvére sem volt gyerekes.
Ez volt az első repedés a történetben.
A kisfiút ideiglenesen egy budapesti gyermekotthonba szállították. A neve: Nikolasz. Hallgatag volt. Csak egy foszladozó rongybabát szorongatott, aminek az egyik szemét gomb pótolta. Az ételt elutasította. Éjszaka sírt.
A nevelőotthon pszichológusa, a harmincas éveiben járó, lelkes, kicsit naiv Tóth Kata próbált vele kapcsolatot teremteni.
– Szia, Nikolasz. Megkérdezhetem… ki volt az az „anya”, akivel beszéltél a temetőben?
A fiú halkan válaszolt:
– Ő mindig ott van. Meghallgat engem. Amikor kicsi voltam, ölébe vett… mesélt. Ő volt az egyetlen, aki szeretett…
– De az a nő… Éva néni… ő nem volt az édesanyád.
Nikolasz csak lesütötte a szemét.
– Ő azt mondta: ne mondjam el senkinek. Hogy ez a mi titkunk…
Közben az ügy Nikolasz lakóhelyi nyilvántartásához került. A rendszer azonban összevissza adatokat tartalmazott: hol Pécs, hol Békéscsaba, egyszer Pestről, másszor vidékről származóként volt bejegyezve. Az édesanya neve: Pesti Aliz. Holott a fiú papírjai Nazar Évával semmilyen rokoni kapcsolatot nem jeleztek.
Az önkormányzat visszamenőleg ellenőrizte az iskolai, egészségügyi és szociális adatokat – de nem találták sehol. A cím, ahová be volt jelentve: már rég elhagyatott ház.
A szomszédok csak ennyit mondtak:
– Láttuk néha… egy gyereket. De aztán eltűnt. Egyedül lehetett.
Kata úgy döntött, újra próbálkozik.
– Nikolasz, ha most visszamehetnél ahhoz a sírhoz… mit mondanál neki?
A fiú csak ennyit suttogott:
– Azt, hogy ne haragudjon rám. Hogy nem tudtam, ő nem az anyukám. De én őt szerettem… mindig ott volt nekem.
Pár nappal később egy zilált külsejű férfi jelent meg az otthon kapujában. Büdös volt, részeg, kiabált:
– Hol van a fiam?! Tudom, hogy itt van! Adjátok vissza!
Az őrök nem engedték be. Hívták a rendőrséget, akik igazoltatták és elvezették.
Aznap este rendőrségi jelentés készült, amit egy nyomozó, László András kapott kézhez. Valami nem hagyta nyugodni. Megnyitotta az országos eltűnési adatbázist.
És ott volt. Három éve bejelentett ügy: Pesti Aliz és hétéves kisfia, Pesti Nikolasz – eltűntek. Az anya élettársát, egy bizonyos Patkós Lajost gyanúsították, de bizonyíték nem volt. Az ügy lezárult, az anya holttestét nem találták meg. A fiú nyomtalanul eltűnt.
És most – előkerült.
DNS-tesztet végeztek. Az eredmény: Nikolasz valóban Pesti Aliz gyermeke.
Patkós Lajost letartóztatták. A kihallgatásán először tagadott. Majd összeomlott.
– Megbolondult az a nő. El akarta vinni a gyereket. Azt mondta, örökre elmennek. Én meg… én csak meg akartam állítani… az nem volt szándékos…
– És Éva Nazar?
– A húgom volt. Először ellenkezett, de aztán… befogadta a gyereket. De meghalt a balesetben. A gyerek meg… ott maradt egyedül.
Amikor Katának mindezt elmondták, csak egy dolgot kérdezett:
– Mondhatom el neki?
Késő este bement a szobába. Nikolasz épp a rongybabát ölelte.
– Nikolasz… tudom, ki volt az anyukád. A valódi.
A fiú felült. Először semmit sem szólt. Aztán:
– Akkor… akkor ki volt Éva néni?
– Aki megmentett téged. És szeretett. És gondoskodott rólad. Nem volt az anyukád – de ő volt az egyetlen felnőtt, aki nem hagyott el.
Nikolasz sokáig hallgatott. Aztán lehajtotta a fejét, és csak ennyit mondott:
– Akkor két anyukám volt. Egyik az égből… a másik a szívemben.
A fiú azóta másik intézménybe került – egy speciális, gyógyító központba. Kata rendszeresen látogatja. A beszédhibája javult, újra mosolyog, sőt rajzolni kezdett. Rajzain gyakran két nő alakja szerepel – egyik fekete hajjal, másik szőkével. Kézen fogják egy kisfiút. Mind a ketten mosolyognak.
És a temetőben… ott, azon a síron, mindig friss virág van. Mellette egy rongybaba, kopott gombszemmel. És egy apró cetli, gyerekbetűkkel:
„Köszönöm, hogy szerettél engem, még akkor is, ha nem kellett volna. – N.”
