A reggel lassan bekukucskált az ablakon, szürke fénycsík. Elena már felöltözve ült az ágy szélén, táskájával a kezében, és a padlót bámulta. A lakás csendes volt. Túl ismerős, túl nehéz.
Zajtalanul sétált végig a folyosón, és ránézett Kristina szobájának ajtajára. A lánya aludt. Fáradt, mint mindig. Túl elfoglalt, túl zárkózott, túl sok… tudatlanul. Elena nem hagyott üzenetet. Nincs drámai írás. Most ment el.
Az első jegyét a vasútállomáson vette. Busz Krakkóba, ahol a nővére, Anna élt. Régóta nem látták egymást. Mindig voltak “fontosabb dolgok”, valakinek mindig szüksége van valamire. De most Elena úgy érezte, hogy ha nem vigyáz magára, akkor nincs mit adni másoknak.
Anna kérdés nélkül üdvözölte. Szorosan átölelte, halkan mondta::
– Jó, hogy itt vagy.
Az első két napban Elena szinte szünet nélkül aludt. A test végül engedélyt kapott a pihenésre. A lélek még nincs ott. A harmadik napon Anna elvitte sétálni a Visztula folyóhoz. A levegő friss volt, és a város úgy tűnt, kevésbé zajos, mint máskor.
“Tudod-mondta Anna a távolba nézve -, akkor is felkelhet, ha csendben esik.
Elena nem válaszolt. De a szíve, hosszú idő óta először, valami mást érzett, mint a fáradtságot: megkönnyebbültnek érezte magát.
Kristina elkezdett írni.
Eleinte hűvös:
“Nem értem, mi folyik itt. Mikor jössz vissza?”
Aztán egy kicsit lágyabb:
“Ha megbántottalak… Sajnálom.”
És végül,:
“Anya, hiányzol. Beszélhetnénk?”
Elena olvasott. Többször is. De nem válaszolt. Még nem. Tudta, hogy életében először nem kell sietnie a megbocsátáshoz. Hogy nem kell újra elnyomnia magát, hogy megnyugtasson valakit.
Egy héttel később hazatért. Kristinának nem. Magam miatt.
A lakás csendes volt. Volt egy üzenet az asztalon.:
“Kérj bocsánatot. Nem tudtam, mennyit teszel értem. Várom, hogy készen állj. – Kristina”
Nem voltak könnyek. Nem volt robbanás. Csak egy mély, csendes lélegzetet. Elena érezte, hogy a szíve újra megfeszül. Hogy nem kell harcolnia az elismerésért. Mert elkezdte adni magának.
Az idő múlásával Kristina változni kezdett. Fokozatosan. Megkérdezte:
“Anya, segíthetek valamiben?”
Szakácsnő volt. Néha megtisztította magát. És olyan dolgokat mondott, amik korábban nem történtek meg vele.:
– kösz. Tudom, hogy elhanyagoltalak.
Elena nem válaszolt azonnal. Helyette, figyelte. Figyelt. És a lányában nemcsak fáradtságot és csalódást látott, hanem egy tesztet is. Igazi.
Egy este együtt ültek az erkélyen. A város lángokban állt. Két csésze tea volt közöttük, és a csend már nem volt nehéz, hanem megértéssel teli.
“Anya” – mondta Kristina halkan. “Féltem, hogy elveszítelek.”
“Először figyelmen kívül kellett volna hagynia, hogy rájöjjön, hogy hiányzik” – válaszolta Elena halkan.
Kristina nem válaszolt. Csak kinyújtotta az anyja kezét, és könnyedén megszorította. Elena elmosolyodott. Óvatosan, hosszú idő óta először, keserűség nélkül.
Belül már nem volt üresség. Nem volt sírás, nem volt megbánás. Csend volt, de jó volt. Tiszta. Nyugalom.
És a bizalom: hogy az élete végre az övé.
