A hetes szobában csend honolt, csak a porcelán csészében csörrenő kanál törte meg a nyugalmat. Emma lassan etette az idős asszonyt, szemében olyan gyengédséggel, amilyet ebben a kórházban már régen nem látott senki. Az asszony, akit előző este mindenki leírt, most hálával fogadott minden falatot, mintha azok magát az életet adták volna vissza neki.
Leonard az ajtóban állt, dühtől forrva. Fogait összeszorította, majd nagy zajjal becsapta az ajtót és azonnal az irodájába rendelte Emmát.
— Ki engedte meg, hogy semmibe vedd a parancsomat? — förmedt rá. — Világosan megmondtam: nincs értelme időt vesztegetni egy ilyen esetre!
Emma felegyenesedett, szíve hevesen vert, de hangja nem remegett:
— Én engedtem meg magamnak, főorvos úr. Mert ő ember. Nem „eset”, nem „statisztika”. Ember.
Leonard szeme villámokat szórt, de a szavai váratlanul hatoltak át a páncélján. Felderengett benne a saját anyja képe, aki ugyanilyen szobában halt meg, egyedül és elfeledve. A gondolatot azonnal el akarta űzni, de a keserű íze megmaradt.
— Ha még egyszer ilyet tesz, örökre elbúcsúzhat ettől a munkahelytől! — sziszegte.
Emma nem válaszolt, csak egy pillantást vetett rá, amely miatt Leonard kénytelen volt elfordítani tekintetét. Visszatért a beteghez, míg a főorvos magára maradt a saját gondolataival.
A következő napokban valami rendkívüli történt. Az idős asszony, akit mindenki halálra ítélt, lassan erőre kapott. Mosolya beragyogta a szobát, és még az orvosok is suttogva beszéltek róla a folyosón: „Mintha jobban lenne… talán van esélye.”
Egy reggel Leonard újra belépett a hetes szobába. Az asszony az ágy szélén ült, szeme büszkén és tisztán csillogott. Felemelte a kezét és halkan mondta:
— Köszönöm, doktor úr, hogy itt maradhattam. Ha nem Emma lett volna, már nem lennék. Ő adott esélyt, amit maga elvett tőlem.
A szavak, amelyeket nem vádként, hanem békés nyugalommal mondott ki, mélyebben szúrtak, mint bármilyen sértés. Leonard mellkasát ismeretlen érzés szorította össze — szégyen. Már régen elfelejtette, mit jelent ez az érzés. Némán fordult ki a szobából.
A folyosón Emma érte utol.
— Nem minden a számok és diagnózisok kérdése, főorvos úr. Néha egyetlen mosoly több életet adhat, mint száz gyógyszer.
Leonard nem felelt. Csak hosszan nézte a lányt, majd továbbindult. A fejében ott visszhangzott az asszony hangja, a szívében pedig — először hosszú évek óta — apró repedés jelent meg a kőkemény falon.
Egy hét múlva az idős nő saját lábán távozott a kórházból. Emma kikísérte az ajtóig, Leonard pedig az ablak mögül figyelte. Az asszony intett neki, és kiáltotta:
— Neked köszönhetem az életem, gyermekem! Sose veszítsd el a jóságod!
Emma elmosolyodott, és abban a pillanatban még Leonard is megértette: a kórház valódi ereje nem a gépekben vagy a hatalomban rejlik, hanem az emberségben.
És sok év után először a főorvos nem haragot érzett, hanem halk, fájó irigységet — a fiatal nővér iránt, aki ember tudott maradni ott, ahol ő már régen elvesztette önmagát.
Vége.
