Ott álltam a szülészet lépcsőjén, kezemben a kisfiammal és a papírokkal. Körülöttem ölelések, virágok, lufik, könnyek. Mindenki a „sajátját” fogadta. Engem senki. Csak édesanyám próbált idegesen leinteni egy taxit.
Mély levegőt vettem. Bennem már nem volt hely a sírásnak. Az a kő, ami akkor született bennem, amikor Oleg lecsapta a telefont, egyre nagyobb és erősebb lett.
— Gyere, kicsim — súgtam, homlokon csókolva a fiamat. — Együtt mindent megoldunk.
Az út hazafelé végtelennek tűnt. Anyám hallgatott, csak egyszer jegyezte meg:
— Bocsáss meg neki, lányom. Talán minden megváltozik majd…
Csak egy félmosollyal válaszoltam. Életemben először éreztem, hogy többé nem fogok „helyrehozni” olyat, amit nem én törtem össze.
Az első napok nehezek voltak. Álmatlan éjszakák, síró csecsemő, fáradtság, ami földre dönt. De a lakásban volt valami új: az igazság. Nem volt több hazugság, nem voltak „értekezletek”, sem „forgalmi dugók”. Csak én és a kisfiam.
Eltelt néhány hét. Egy este újra felvillant a telefon: Oleg.
— Na, hogy vagytok? — a hangja olyan volt, mintha az időjárásról kérdezne.
— Jól — feleltem higgadtan. — Csak most már nélküled.
— Hogy érted, nélkülem? Hiszen én vagyok az apja!
— Te már döntöttél azon a napon, amikor nem jöttél el értünk a kórházba. Emlékszel?
Csend lett a vonalban. Aztán motyogott valamit, és letette.
Én pedig többé nem vártam a hívásait. A világom megváltozott. Nap mint nap láttam, ahogy a kisfiam nő, és ahogy a tekintetével engem keres a sok ember között. Tudtam: most már nem csak magamért élek. És ez erőt adott.
Egyik délután a parkban toltam a babakocsit, amikor valaki megállt mellettem. Egy fiatal férfi belenézett a kisfiamra.
— Milyen komoly kisember — mosolygott. — Pont, mint az anyukája.
Ránéztem, és hosszú idő után először éreztem, hogy valami felenged bennem. Talán a remény. Remény egy olyan életre, ahol nincsenek hazugságok, ahol engem és a fiamat valóban értékelnek.
Magamhoz szorítottam a gyermekemet, és csak ennyit gondoltam:
— Újrakezdjük. De most már jól.
✨ Vége.
