Csend lett, amelyben csak a saját szívdobogásomat hallottam.
— „Látod, Pista… — dúdolta Ilona asszony, miközben riszálta magát, — a fiadnak fogalma sincs, milyen buta kis tyúk az a felesége. Még a saját bugyiját sem tudja megtartani.”
Az apósom felhorkant, de a tekintete égett, és ettől tényleg megrémültem.
Visszahőköltem az ajtótól, a szám elé kaptam a kezem. Egy gondolat keringett bennem: ez nem véletlen, ő szándékosan teszi ezt, hogy megalázzon engem, hogy bebizonyítsa, a ház úrnője csak ő lehet.
Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. A férjem békésen szuszogott mellettem, semmit nem sejtve, én pedig forgolódtam és tépelődtem: mondjam el neki? Vagy újra legyint majd? Mi van, ha engem hibáztat?
Reggelre összeszedtem a bátorságomat. Kinyitottam a komódot, és hangosan szóltam, hogy a férjem is hallja:
— Nézd meg, megint hiányoznak a dolgaim!
Ő fel sem emelte a szemét a telefonjáról:
— Ugyan már, biztos a táskában maradtak.
— Nem, — remegett a hangom. — Tegnap láttam őket… rajta. A te anyádon.
A férjem hirtelen felült.
— Micsoda? Te megőrültél?
Abban a pillanatban belépett Ilona asszony a szobába — rajta az én melltartóm, alig rejtve a köntöse alatt.
— Mi ez a zaj? — kérdezte mézes hangon, de a szeme hidegen villant.
A férjem dermedten bámulta. Először látta saját szemével azt, amit én mondtam.
— Anya… ez mégis mi?
— És? — csapott vissza gúnyosan. — A menyed úgysem tud igazi nő lenni. Megmutattam, hogyan kell.
Fojtott csönd borult a szobára. A férjem tekintete hol rám, hol rá villant, az arca egyre vörösebb lett a dühtől és a szégyentől.
— Hogy te… — szorította ökölbe a kezét, — hogy voltál képes?
— Hallgass! — kiáltotta Ilona asszony. — Én érted éltem egész életemben! És most ez a kis senki akar itt parancsolni?
Lépett egyet felém, mintha rám akarna rontani. De ekkor az após, aki addig csendben ült a folyosón, váratlanul közénk állt.
— Elég volt, Ilona. Túlléptél minden határt.
Az asszony elsápadt.
— Te is ellene vagy?
Az após lesütötte a szemét.
— Igen.
Ilona köntöse a földre hullott, kivillant belőle az én fehérneműm. Egy elfojtott zokogás tört ki belőle, majd kiszaladt a szobából.
A férjem remegő kézzel közeledett hozzám.
— Bocsáss meg. Nem hittem neked. De most… soha többé nem tesszük be ide a lábunkat.
És dühösen becsapta a komód fiókját, mintha pontot tett volna az egészre.
Az ajtó mögül anyósom hisztérikus sírása szűrődött be — de számunkra a hangja már semmit nem jelentett.