Bennem egyszerre volt düh és hitetlenkedés. Egyfelől értettem — a vonatokon mindenféle ember megfordul, fáradt, ingerült, nem mindig veszi észre a másik baját. De az ő hangjában nem volt fáradtság — csak követelés és hideg önhittség. Úgy nézett rám, mintha a hely alapból őt illetné, én pedig csak valami ideiglenes „betolakodó” lennék.
Felnéztem rá, nyugodtan, bár belül forrtam.
— Elnézést, gipszben van a karom, alig tudtam leülni. Látja? — emeltem meg kissé a kezem, a fehér gipsz minden mozdulatot merevvé tett.
Elhallgatott, de bocsánatkérés helyett csak fújt egyet.
— Na és? Nekem is nehéz napom volt, fáradt vagyok, nekem is szükségem van ülőhelyre.
Körülöttünk több utas is felkapta a fejét, a telefonok és könyvek helyett ránk figyeltek. A csend szinte kézzelfogható volt, mintha maga a vonat várná, hogyan végződik a jelenet.
Újra mély levegőt vettem. Tudtam, ha kiabálok, csak veszekedés lesz belőle. De most lehetőségem volt másképp hatni.
— Igaza van, a fáradtság komoly dolog. De tudja, az ember igazi ereje nem akkor mutatkozik meg, amikor kényelmet kap, hanem amikor képes lemondani róla más javára.
Az arca megmerevedett. Pislogott, de továbbra is próbált kemény maradni.
— Tehát én álljak, maga meg üljön?
Halványan elmosolyodtam:
— Nem. Én ülök, mert fizikailag rászorulok. Maga viszont állhat, mert képes rá. De itt nem a helyről van szó. Hanem arról, milyen ember akar lenni: olyan, aki a gyengébbre nehezedik, vagy olyan, aki együttérzést mutat.
A szavak ólomsúlyként nehezedtek a levegőre. Pár utas bólintott, valaki halkan odasúgta: „Igaza van.”
A nő elfordította a tekintetét. Láttam, hogy belül küzd: a büszkeség és a szégyen harcolt benne. Nem mondott többé semmit, csak morogva odébbállt, és továbbment a kocsiban.
Egy idősebb asszony, aki szemben ült, rám mosolygott:
— Jól mondta, fiam. Szíven talált.
Akkor értettem meg: nemcsak a saját helyemet védtem meg, hanem példát is mutattam. Néha a szavak többet érnek, mint bármilyen tett.
Az út hátralévő részében nem találkozott a tekintetünk, de amikor a vonat közeledett az állomáshoz, éreztem, hogy lopva rám néz. Már nem volt gőg a szemében. Csak egy apró, alig látható bólintás — mintha elismerte volna a hibáját.
Amikor leszálltam, a peron friss levegője megcsapott, és hirtelen könnyebbnek éreztem magam. A karom még mindig fájt, de a lelkem szabadabb lett. Tudtam, hogy ez a rövid jelenet nemcsak róla szólt, hanem mindenkiről, aki látta.
Egy apró lecke volt tiszteletről és emberségről. És velem marad örökre.
