Maria úgy érezte, hogy a szíve hamarosan kiugrik a mellkasából. A pénz, amelyet hónapok óta gyűjtött, dollárról dollárra, szétszórva feküdt a hideg konyha padlóján. Sándor nehéz léptei kalapácsütésként mennydörögtek. Kis Andrey a küszöbön állt, tágra nyílt szemmel, könnyekkel a szemhéján.
“Fogd be!”Apám ordított. “Menj a szobádba!”
De a fiú nem mozdult. Maria átkarolta a saját testét, mintha meg akarta volna védeni magát mindentől.
– Alexander, nem vagyok tolvaj. Nem akartam bántani. Csak azt akartam, hogy ez a fájdalom megszűnjön. Nem tudod, milyen az, amikor nem tudsz harapni egy kenyeret, mert úgy érzed, hogy az egész szád lángol!
“Ez baromság! “Hagyd abba!”ordított. “A fogakra gondolsz, nem a családra!”
“De én család vagyok!”Maria kiáltotta, életében először emelte fel a hangját.
Olyan sűrű csend volt, hogy fulladt. Sándor meglepetten nézett rá, mintha nem tudta volna elhinni, hogy ez a csendes, szelíd nő merte válaszolni neki.
Andrey egy lépést tett az anyja felé, és megragadta a kezét.
– Anya… Menjünk innen.
Ezek a szavak elvágják a levegőt, mint egy kés. Maria könnyeket érzett az arcán. Évekig tűrte a kiabálást, a sértéseket és a gyanakvást. De most látta az igazságot a fia szemében: ahol a félelem uralkodik, nincs helye a szerelemnek.
“El akarsz menni?”Alexander sziszegett. Kinek? Ki fog fogadni? Te, fogatlan, semmid sincs?
Maria felemelte az állát. Új erő volt a hangjában, bár remegett.:
“Jobb sehol, mint itt.”
Felállt, megragadta Andrey kezét, és elindult az ajtó felé. Alexander rohant, hogy blokkolja az utat, de a fiú hirtelen felállt, hogy találkozzon vele.
“Hagyd békén, Apa! “Mi ez?”- kiáltott fel. – Egyébként … Nem leszek többé a fiad!
Alexander megfagyott. A düh a szemében elhalványult, helyébe valami félelem lépett. Maria kihasználta a pillanatot, kinyitotta az ajtót, és a hideg éjszakai levegő beborította arcukat. Ez volt a szabadság első lélegzete.
Az első néhány nap nehéz volt. Andreyval Maria nővérénél kerestek menedéket egy kis lakásban a város szélén. Szinte semmijük sem volt, csak egy zsák ruha. De Maria új erőt érzett magában. Minden reggel, a fiára nézve, tudta, hogy helyes döntést hozott.
Elkezdett dolgozni, ahol csak tudott: takarítás, mosoda, idősek gondozása. Először, minden megszerzett penny egyedül az övék volt.
Egy este, – mondta a nővérem:
– Maria, van egy fogorvos barátom. Egy magánklinikán dolgozom. Talán részletekben segít.
Maria elment meglátogatni, félelemmel szorította a szívét. A fogorvosi szék, a gyógyszer illata-minden a szégyenre és a fájdalomra emlékeztette. De az orvos halkan beszélt:
“Ne aggódj. Mindent lépésről lépésre fogunk megtenni. Ne feledje: nem csak a fogakról van szó. Hanem arról az életről, amit élni akarsz.
Aztán rájött: ez nem magáról a mosolyról szól. A méltóságról, a bátorságról, az új életről szólt.
Hónapok teltek el. Egy reggel Andrey, hátizsákot viselve az iskolába, óvatosan nézett rá:
– Anya, Gyönyörű vagy, amikor mosolyogsz.
Maria belenézett a tükörbe. A kezelés folytatódott, de a fogai már sokkal jobban néztek ki. A mosoly új fényt kapott. De a legfontosabb valami más volt: a büszkeség tükröződött a fia szemében.
Abban a pillanatban Maria rájött, hogy a könnyek és a megaláztatás hozta ide, hogy felfedezze azt az erőt, amely mindig is volt.
És Alexander? Egyedül maradt, sikoltozva, gyanakodva, egy üres asztallal.
Mária szabadon élt. Hosszú évek óta először szélesen elmosolyodott, habozás nélkül, vagy tenyerével eltakarva a száját.
