James Caldwellnek mindene megvolt, amit egy férfi kívánhatott – vagyon, státusz és egy hatalmas birtok San Francisco külvárosában, a dombok között. Ő volt a Szilícium-völgy egyik legsikeresebb kiberbiztonsági cégének alapítója, és közel két évtizedet töltött birodalmának építésével. Sikere ellenére azonban egy űr tátongott a nagy otthonában – egy hiány, amelyet még a legfinomabb bor vagy a legdrágább műalkotás sem tudott betölteni.
James minden reggel ugyanazon az útvonalon vezetett az irodájába, áthaladva a város régebbi negyedén. Nemrégiben egy csoport hajléktalan gyerek kezdett gyülekezni egy pékség közelében, amelynek kirakatában helyi esküvők bekeretezett fotói voltak kiállítva. Az egyik fotó – James tíz évvel korábban készült esküvői fotója – különösen büszkén lógott az ablak jobb felső sarkában. A pékség tulajdonosának nővére, egy részmunkaidős fotós készítette, és James azért engedélyezte, hogy kiállítsák, mert élete legboldogabb napját örökítette meg.
Ez a boldogság azonban rövid életű volt. Felesége, Emily, hat hónappal az esküvőjük után eltűnt. Nincs váltságdíj. Nincs nyoma. A rendőrség „gyanúsnak” minősítette az eltűnését, de bizonyítékok hiányában az ügy hidegre fordult. James soha nem nősült újra. Beletemetkezett a munkájába, és digitális erődöt épített fel magának, de a szíve továbbra is egy megoldatlan kérdésben lebegett: mi történt Emilyvel?
Egy esős csütörtök reggelen Jamest egy igazgatósági ülésre vitték, amikor a pékség közelében lelassult a forgalom. Kinézett a sötétített ablakon, és egy fiút látott – nem idősebbet tízévesnél – mezítláb állni a járdán, szemerkélt esőben. A fiú egy esküvői fotót bámult a pékség kirakatában. James gondolkodás nélkül ránézett… amíg a fiú egyenesen a fotóra nem mutatott, és azt nem mondta a mellette ülő eladónak:
„Ő az anyukám.”
Jamesnek elállt a lélegzete.
Félig kiesett az ablakon. A fiú sovány volt, sötét haja kócos, az inge pedig három számmal nagyobb volt. James az arcát tanulmányozta, és hátborzongató szorítást érzett a gyomrában. A fiúnak olyan szemei voltak, mint Emilynek – puha pillecukor zöld pöttyökkel.
„Hé, kölyök!” – kiáltotta James. „Mit mondtál az előbb?”
A fiú felé fordult és pislogott. – Ő az anyukám – ismételte, és ismét a fotóra mutatott. – Éjszaka énekelt nekem. Emlékszem a hangjára. Egy nap egyszerűen nem volt ott.
James kiszállt az autóból, figyelmen kívül hagyva a sofőr figyelmeztetéseit. – Mi a neved, fiam?
– Luca – felelte a fiú remegve.
– Luca… – James letérdelt magához. – Hol laksz?
A fiú tekintete a földre siklott. – Sehol. Néha egy híd alatt. Néha a vasúti sínek mellett.
– Emlékszel még valamire az anyukádról? – kérdezte James, próbálva lecsillapítani a hangját.
– Szerette a rózsákat – mondta Luca. – És volt egy kis nyaklánca fehér kővel. Mint egy gyöngy.
James szíve összeszorult. Emilynek volt egy gyöngy medálja, amit mindig viselt – ajándék az anyjától. Egy különleges darab, nem valami könnyen elfelejthető.
– Kérdeznem kell valamit, Luca – mondta lassan James. – Emlékszel az apádra?
A fiú megrázta a fejét. – Még sosem találkoztam vele.
Ekkor a pékség tulajdonosa kilépett, kíváncsian a felfordulásra. James felé fordult. – Láttad már ezt a fiút?
A lány bólintott. – Igen, néha eljön. De soha nem kér pénzt. Csak azt a képet bámulja.
James felhívta az asszisztensét, és lemondta a találkozót. Elvitte Lucát egy közeli étterembe, és rendelt neki egy meleg ételt. Ebéd közben további kérdéseket tett fel. Luca nem sokra emlékezett – csak töredékekre. Egy éneklő nő, egy zöld falú lakás, egy Max nevű plüssmackó. James csak annyit tehetett, hogy ott ült, döbbenten, úgy érezve, mintha a sors épp most adott volna neki egy törött darabot egy olyan kirakósból, amiről azt hitte, örökre elveszett.
Egy DNS-teszt megerősítené azt, amit James már mélyen a csontjaiban sejtett.
De mielőtt visszatért volna, egy kérdés nem hagyta aludni Jamest aznap éjjel:
Ha ez a fiú az enyém… hol volt Emily tíz évig? És miért nem tért vissza soha?
A DNS-teszt három nappal később megérkezett. Az eredmény úgy csapott le Jamesre, mint a mennydörgés.
99,9%-os egyezés: James Caldwell Luca Evans biológiai apja.
James döbbenten hallgatott, miközben asszisztense átnyújtotta neki a mappát. A fiú – egy csendes, rongyos gyerek, aki egy fotóra mutatott a pékség kirakatában – a fia volt. Egy fiú, akinek a létezéséről nem tudott.
Hogy lehet Emily terhes? Soha nem említette. De hát mindössze hat hónappal az esküvőjük után eltűnt. Ha tudta volna, talán nem lett volna lehetősége elmondani neki. Vagy talán… mégis. És valami – vagy valaki – elhallgattatta, mielőtt tehette volna.
James magánnyomozást indított. Az erőforrásaival ez nem tartott sokáig. Allen Briggs nyugalmazott nyomozót, aki egykor az eredeti eltűnt személyek ügyében dolgozott, visszahelyezték hivatalába. Kétségei voltak, amikor újra látta Jamest, de felkeltette az érdeklődését a fiú és az új fejlemény.
„Emily nyoma akkoriban hideg volt” – mondta Briggs. – De majd újra feltámad.
