Robert hirtelen fékezett. A gumik csikorgtak a kavicson, és a motor leállt. Marie visszatartotta a lélegzetét. Az ablakon keresztül láthatta a házat: frissen festett, kék redőnyökkel és virágokkal teli kerttel. A reggeli fényben csillogott.
„Mi ez?” – kérdezte Robert keményen. „Ki csinálta ezt?”
„Én” – válaszolta halkan. „Dolgoztam rajta, amíg távol voltál.”
Hitetlenkedve nézett rá. Szó nélkül kiszállt, átment a felhajtón, és megérintette a falat. Minden valóságos volt – a friss festék, az új lépcső, a virágok illata.
Marie lassan kiszállt. A szíve hevesen dobogott.
„Miért? Azt hiszed, ez a te házad?”
„Ez az én házam, Robert.”
A férfi pislogott. Aztán szárazon felnevetett.
„A tiéd? Mindent nekem köszönhetsz!”
„Nem. Te nem voltál itt. Soha.”
Összeráncolta a homlokát, és közelebb lépett. „Megváltoztál. Pimasz lettél.”
„Nem változtam meg. Csak tudom, ki vagyok.”
Nem rezzent meg, amikor a férfi egy lépést tett felé. Régebben visszahúzódott volna. Ma nem.
„Nem adhatod el az én beleegyezésem nélkül” – mondta.
„Nem fogom eladni. Itt maradok.”
Megdöbbenve nézett rá.
„Te a feleségem vagy. Azt teszed, amit mondok.”
„Voltam a feleséged. Most már önmagam vagyok.”
Elhallgatott. Valahol a háttérben madár énekelt. Robert összeszorította az ajkait.
„Nem tudod, mire vagyok képes” – sziszegte.
„Tudom. De már nem félek.”
Egy lépést hátralépett. Szemében félelem árnyéka jelent meg.
„Nálad vannak a papírok?” – kérdezte élesen.
„Igen. A ház az én nevemre van.”
„Mi?”
„Anya átírta rám. Mindent tudott. És bízott bennem.”
Megrázta a dolog.
„Hazudtál nekem.”
„Kénytelen voltam. Eladtál volna mindent. Ahogy engem is eladtál.”
Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán beszállt a kocsijába.
„Nem ismerlek meg” – mondta.
„Mert csak most vagyok önmagam.”
Elhajtott. Marie nézte, amíg eltűnt a kanyarban. A levegőben festék és föld illata lengett. A házra nézett. Az övé volt.
Este gyertyát gyújtott az ablakban. Nem imádkozásképp, hanem jelezni, hogy valaki lakik ott.
A napok csendesen teltek. Marie a kertben dolgozott, megjavította a kerítést, virágokat ültetett. A szomszédok segítettek, a gyerekek gyümölcsöt hoztak. Esténként egy csésze teával ült a tornácon. Néha sírt, de azok jó könnyek voltak – megkönnyebbülés könnyei.
Egy nap rövid levelet kapott Robert-től:
„Csinálj, amit akarsz. Elmegyek. Nem akarok többé hallani rólad.”
Marie letette a levelet az asztalra. Enyhén elmosolyodott. Nem öröm volt az. Hanem béke. Az a fajta, ami akkor jön el, amikor a félelem eltűnik.
A ház napról napra változott. Napfény és fa illata volt. A függönyök lógtak az ablakokban, és a kert színekkel volt tele. Egy nap Lefèvre asszony azt mondta:
„Régen félelem volt a szemedben. Most fény van benne.”
„Talán csak megtanultam, hogyan kell élni” – válaszolta Marie.
Aznap este nyitott ablak mellett aludt el. Anyjáról álmodott – fiatalról, mosolygósról, festékkel a kezén.
Reggel felkelt, fogta a szerszámait, és kiment a kertbe. Sok munka várt rá, de a szívében csak hálát érzett.
Egy pillanatra megállt a tornácon, felnézett az égre, és suttogva mondta:
„Köszönöm, anya. Most már egyedül is meg tudom csinálni.”
A szél elvitte a szavakat a fák fölé. A levelek kissé megmozdultak – mintha a világ válaszolt volna.
Marie mosolygott. Szabad volt.
