Másnap reggel Ádám hosszú percekig bámulta a tükörképét. A borosta már szinte szakállá nőtt, a szemei alatt mély árkok húzódtak, és az arckifejezése is megváltozott — mintha egyetlen éjszaka alatt megöregedett volna. A komódon ott hevert a papírdarab, rajta a cím, amelyet előző nap az ismeretlen nő adott neki. A keze megállt felette, mintha félne megérinteni.
„Ha elmegyek, hülyét csinálok magamból. Ha nem, soha nem tudom meg, ki ő, és miért mondta azt a szótlan igent” — morfondírozott magában.
A végén megindult. Az úton megállt egy virágbolt előtt, és hosszan nézte a rózsákat, a liliomokat, majd a sarokban meglátta a mezei csokrokat. Egyszerű margaréták, apró szarkalábak, kamillák. Olyan őszinték voltak, mint amilyennek a nő is tűnt. Ezeket választotta.
A ház a falu szélén állt, kicsi és kopott, de barátságos. A kerítés ferde volt, a kapun túl egy vadul nőtt kert, ahol a fű magasra nőtt, és a virágok már rég elvadultak. A kéményből füst szállt — valaki otthon volt. Ádám megköszörülte a torkát, majd bekopogott.
Az ajtó kinyílt. Ő állt ott. Kendő nélkül, egyszerű szürke pulóverben, a haját lazán hátrafogta. A hegek az arcán most teljes valóságukban látszottak, de Ádám mégis a szemébe nézett. Aztán eltűnt minden zavar. Az a két világoskék szem olyan mély volt, mint a nyári égbolt egy zivatar után.
– Jó napot, – szólalt meg halkan. – Megígértem, hogy eljövök.
A nő bólintott, és előhúzta a kis füzetét.
„Jöjjön be. A tea mindjárt kész.”
A ház belül meglepően meleg és otthonos volt. A falakon hímzett terítők, a polcokon régi könyvek, a levegőben friss kenyér és száradó gyógynövények illata lebegett. A nő letette elé a gőzölgő csészét, majd leült vele szemben.
– Nem beszél… – kezdte óvatosan Ádám. – Születésétől?
A nő megrázta a fejét, és újra írt.
„Három éve tűz volt. A ház leégett. A férjem… nem tudott kijönni.”
Ádám megdermedt.
– Nagyon sajnálom…
A nő csak halványan elmosolyodott, de a szemében valami mély szomorúság ült.
„Azóta itt élek. Kenyeret sütök, teát árulok. Néha megállnak az emberek az úton. Így telnek a napok.”
– És mégis… – Ádám halkan beszélt. – Mégis igent mondott egy vadidegen férfinak? Egy bolondos fogadásra?
A nő ránézett, aztán leírta:
„Néha az emberi bolondság az egyetlen dolog, ami képes megváltoztatni egy életet. Maga nem tűnt bolondnak. Inkább valakinek, aki szégyellte, amit tett.”
Ádám elmosolyodott. Olyan szavakat kapott, amiket soha senki nem mert neki mondani. Mögötte az a mindig higgadt, racionális ember most először érezte, hogy valaki látja, mi van a felszín alatt.
És ettől a naptól kezdve visszajárt. Először csak azért, hogy megmagyarázza, mit keres ott. Aztán, mert hiányzott neki. Aztán, mert nélküle már üresnek érezte a napot.
Hozott neki könyveket, élelmet, egyszer megjavította a kerítést is. Néha csak csendben ült a verandán, miközben a nő gyógynövényeket szárított vagy tésztát dagasztott. Nem kellett beszélniük. A csend közöttük valahogy beszédesebb volt, mint bármilyen szó.
A füzetben egyre több üzenet gyűlt:
„Nem kell sajnálnod engem.”
„Érzem, ha mosolyogsz, még akkor is, ha nem látom.”
„Ha tudnék beszélni, akkor sem mondanék többet, mint amit most leírok.”
Három hét telt el így. Egy este, amikor a nap lassan eltűnt a domb mögött, Ádám megszólalt:
– Még mindig tartozom neked egy igazi lánykéréssel. Nem fogadásból. Komolyan.
A nő szemében valami megrezdült. Elővette a füzetet, és írta:
„Biztos vagy benne, hogy ez nem sajnálat?”
– Biztos, – felelte Ádám. – Nem sajnálat. Hanem… mintha egész életemben rád vártam volna.
A nő nem válaszolt. Csak kiment a kertbe, és néhány perc múlva visszatért egyetlen margarétával. A kezébe nyomta, majd ezt írta:
„Ha egy hét múlva is így érzel, gyere vissza. Akkor válaszolok.”
Eltelt hét nap. Pontosan hét. És Ádám visszament. Ugyanabban az ingben, ugyanazzal a csokorral, de már egy pillanatnyi kétely nélkül.
A nő éppen kenyeret sütött, amikor belépett. A kezei lisztesek voltak, az arca kipirult. Amikor meglátta őt, megállt, letörölte a kezét, és várt. Ádám elővett egy kis dobozt, benne egy egyszerű ezüstgyűrűt.
– Ez nem játék – mondta csendesen. – Nem sajnállak. Szeretlek. És maradni akarok.
A nő hosszan nézett rá, majd remegő kézzel írta:
„Igen.”
Egy hónappal később összeházasodtak. Nem volt vendég, sem zene, sem fehér ruha. Csak ők ketten, a polgármesteri hivatalban, az ablakpárkányon néhány friss virággal.
Amikor Péter és Gábor meghallották, nem hittek a fülüknek.
– Te megőrültél, Ádám! – fakadt ki Péter. – Egy nő, akit alig ismersz!
– Ismerem annyira, amennyire bárkit meg lehet ismerni, akit az ember a szívével lát, – felelte nyugodtan. – A többit majd megtanulom útközben.
Fél év telt el. Ádám nem járt többé horgászni. Esténként együtt ültek a kertben, kenyeret ettek, teát ittak, és a nő csendje lett számára a legédesebb hang a világon.
Egy napon elővett egy régi, megpörkölődött dobozt. Benne levelek, fényképek, gyerekrajzok.
„Ez minden, ami a múltamból megmaradt, – írta. – De már nem félek semmitől. Mert megtaláltam mindent, amit kerestem.”
Ádám magához ölelte, és tudta: amit egykor bolondos játéknak indított, az most már az élete. Az igazi szerelem nem kiabál, nem villog. Csak ott van. Csendben.
Tavasszal, amikor a kert újra kizöldült, újra ott ült a lodzsán, de most már nem egyedül. Mellette ült ő, kezében a füzet, ölében egy csésze kávé. Ránézett, és írt valamit.
„Most már hallom, mit mondasz, még ha nem is beszélsz.”
Ádám elmosolyodott, és halkan felelte:
– Én is hallak, még ha nem is írsz. És abban a pillanatban úgy érezte, a csend hangosabb lehet, mint bármilyen szó.
