Lena-Maria köhintett, mintha ezzel hangsúlyozni akarná saját fontosságát a házban.
„Marta, kedvesem” – kezdte szinte szeretetteljes hangon –, „talán még nem érted, mi is az igazán összetartó család. Emil családjában nincsenek titkok. Ami a tiéd, az a miénk is. Mi mindig így éltünk.”
Marta haragot és hitetlenséget érzett.
„Egy otthonnak szüksége van magánéletre. A magánéletünk nem egy szekrény, amelyből bármit ki lehet venni” – válaszolta nyugodtan, de határozottan.
Lena-Maria tekintete megkeményedett.
„Magánélet? Milyen magánéletet sértettem meg? Csak meg akartam győződni arról, hogy a fiam jól van. Hogy nem titkol előlem semmit… vagy hogy te nem próbálod elválasztani tőlem.”
Emil könnyedén megkopogtatta az asztalt a kezével.
„Anya, kérlek! Nem ez a lényeg.”
„De pontosan erről van szó, Emil!” – emelte fel a hangját az anyja. „Amióta Marta beköltözött, úgy érzem, hogy már nincs helyem az életedben!”
Marta szorító érzést érzett a mellkasában. Nem akarta, hogy a beszélgetés anya és fia közötti konfliktussá fajuljon, de a hallgatás sem oldott volna meg semmit.
„Lena-Maria, nem vettem el a helyed. De egy párnak egyértelmű határok kellenek. És kölcsönös tisztelet. Amikor bejöttél ide figyelmeztetés nélkül… amikor átkutattad a holminkat… úgy éreztem, megsértettek.”
A nő összepréselte az ajkait.
„Ha tudtam volna, hogy felvesznek, egyáltalán nem jöttem volna be. Ez megalázó! Mintha tolvaj lennék!”
„Nem vettem fel” – válaszolta Marta halkan. „A kamera azért volt ott, mert eltűntek a dolgok. Nem számítottam rá, hogy valakit ismerek a felvételen.”
A csend, ami ezt követte, nehéz és fullasztó volt. Emil végigfutott a haján a kezével, mintha nem tudná, hogyan folytassa.
„Anya… tudom, hogy jó szándék vezérelt. De túllépted a határt. És meg kell értened, miért nem adhatjuk vissza a kulcsot. Most nem.”
Lena-Maria szemébe könnyek gyűltek – nem szomorúságból, hanem megsértett büszkeségből.
„Rendben” – mondta hidegen. „Ha ezt akarjátok, többé nem jövök ide. De ne várjátok, hogy szívesen fogadjatok, amikor ti taszítotok el.”
Hirtelen felállt, megragadta a táskáját, és az ajtó felé indult. Emil megpróbálta megállítani, de Lena-Maria felemelte a kezét, jelezve, hogy nem akarja, hogy megérintsék.
„Egy anya sok mindent megbocsáthat” – suttogta. „De a saját gyermeke árulását nem.”
Az ajtó csattanással becsapódott.
Marta és Emil egyedül maradtak, olyan sűrű csendben, hogy mintha a falak is visszatartották volna a lélegzetüket. Marta aggódva nézett rá, és először látta, hogy Emil valóban tanácstalan.
„Most mit tegyünk?” – kérdezte halkan.
Emil mély levegőt vett.
„Most… meg kell találnunk a módját, hogy megfelelő határokat szabjunk. Együtt.”
