Anikó nem válaszolt azonnal. Nem sietett, nem kapkodott. Nyugodtan végigsétált az asztal mellett, és kérdés nélkül leült László Péterrel szemben — arra a székre, ahová korábban csak ellenőrök és „felső körökből” érkező emberek ülhettek.
Gábor a fal mellett maradt, mellette a két elegáns öltönyös férfi. A tárgyalóban olyan csend lett, hogy hallani lehetett a légkondicionáló tompa zúgását.
— Jó napot kívánok, kollégák — szólalt meg Anikó higgadtan. — Javaslom, kezdjünk bele. Kevés az időnk.
László Péter felpattant.
— Ez… ez valami félreértés! — a hangja megremegett. — Te… te nem is tartózkodhatsz itt! Biztonság!
Senki nem mozdult. Nem jött senki.
Ehelyett az egyik öltönyös férfi kinyitott egy mappát, és több dokumentumot csúsztatott László Péter elé.
— Tartózkodhatok — felelte Anikó. — Jogom van hozzá. A mai naptól a „NordCapital” befektetési alap a vállalat részvényeinek 62%-át birtokolja. — Finoman Gábor felé biccentett. — Engem pedig a felügyelőbizottság elnökévé és ideiglenes vezérigazgatóvá neveztek ki.
A levegő megmozdult. Valaki idegesen felszisszent.
Réka, aki oldalt ült a tablettel, elsápadt, és elejtette a tollát.
— Ez lehetetlen… — László Péter remegő kézzel lapozta a papírokat. — Engem erről értesíteni kellett volna. Ez ellenséges felvásárlás!
— Nem — válaszolta szárazon a befektetési alap képviselője. — Ez egy szabályos tranzakció. Átvilágítás, kockázatelemzés, jóváhagyások. — Az ujjával az aláírásokra koppintott. — Ön maga hagyta jóvá a részvénycsomag eladását, amikor forrásokra volt szükség az „ifjúsítási programra” és az irodai átalakításokra.
Anikó László Pétert nézte. Már nem a hatalmaskodó igazgatót látta benne, hanem egy megöregedett, elveszett embert, aki hirtelen rádöbbent: most ő lett kijátszva.
— Te ezt… mind előre eltervezted? — suttogta a férfi.
— Csak levontam a következtetéseket — felelte Anikó. — Amikor ballasztnak neveztek, világossá vált, hogy a cég sürgős mentésre szorul. Különben elsüllyed azokkal együtt, akik összekeverték a vezetést az önimádattal.
A dolgozók felé fordult.
— Tudom, hogy félnek. Az elmúlt hónap káosz volt. Folyamatok szétestek, értelmetlen „újítások” jöttek, ügyfelek mentek el. — A hangja nyugodt, de határozott maradt. — Ennek vége.
Réka hirtelen felugrott.
— Ez nem igazságos! — csattant fel. — Ön csak a kapcsolatait használta! Én próbáltam újat hozni! Modernizálni!
Anikó hosszasan nézett rá.
— Átfestetted a falakat, és szétromboltál egy rendszert, ami húsz évig eltartotta ezt a céget — mondta halkan. — Nem beszéltél az ügyfelekkel. Nem értetted a számokat. Vezetőnek akartál látszani, anélkül hogy az lettél volna.
— Réka, azonnali hatállyal el vagy bocsátva. Fegyelmi eljárással. A jogi osztály intézi.
Réka szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Leroskadt a székére, és az arcát a kezébe temette.
László Péter lassan visszaült.
— És most mi lesz? — kérdezte tompán.
— Teljes audit — válaszolta Anikó. — Szerződések, döntések, kinevezések. — Egyenesen a szemébe nézett. — Az ön távozása korrekt módon lesz lebonyolítva. Botrány nélkül. De prémiumok és „arany ejtőernyő” nélkül. Ez a maximum, amit kínálni tudok.
László Péter mondani akart valamit — múltat, közös kezdeteket, kifogásokat —, de elhallgatott. Megértette: nincs alku.
Az értekezlet kevesebb mint egy óráig tartott. Amikor az emberek kiszállingóztak, sokan nem néztek fel. Akik igen, másképp néztek Anikóra: óvatos tisztelettel, reménnyel. Úgy, ahogy az ember arra néz, aki rendet hoz a káoszba.
Még aznap visszaállította a megbeszéléseket. A jelentéseket. A felelősséget.
Felvette a kapcsolatot a két elvesztett kulcsügyféllel, és személyesen ment el a találkozókra. Az egyik azonnal visszatért. A másik egy hét múlva.
Úgy dolgozott, ahogy mindig is tudott: keményen, pontosan, felesleges szavak nélkül. Éjjel dokumentumokat olvasott, nappal emberekkel beszélt. Nem mindenkinek volt ez kényelmes. Néhányan maguktól távoztak. A többiek maradtak — és alkalmazkodtak.
Három hónap múlva a cég először mutatott stabil növekedést egy év után. Fél év múlva új üzletág indult. Egy év elteltével újra írtak róla a gazdasági lapok — ezúttal gúny nélkül.
Egy este Anikó tovább maradt bent. Az ablakon túl Budapest fényei vibráltak. Ugyanaz a város, amelyet László Péter egykor sajátjának hitt.
Gábor halkan lépett be, és két pohár teát tett az asztalra.
— Elégedett vagy? — kérdezte.
Anikó elgondolkodott.
— Nyugodt vagyok — felelte végül. — Ez több, mint elégedettség.
Eszébe jutott az a nap. A doboz. A lift. A „ballaszt” szó.
És megértette: ha akkor nem dobják ki, talán ma is mások hibáit cipelné, mások gyengeségét fedezné.
Néha ahhoz, hogy elfoglald a helyed, előbb ki kell dobni a fedélzetről.
Anikó lekapcsolta a villanyt, és hazament — nem elbocsátott alkalmazottként, hanem olyan emberként, aki többé nem engedi, hogy helyette döntsenek.
