Szilárd Veronika felé fordult, és halványan elmosolyodott — úgy, ahogy az udvarias emberek szoktak, akiknek semmi szükségük nincs bizonyítani bármit is bárkinek.
— Szilárd Kovács — mutatkozott be röviden. — Kitti férje.
A mondat úgy vágódott a levegőbe, mintha valaki leállította volna a zenét. Néhány pohár megremegett — valaki nem tudta megtartani.
Kitti látta, ahogy Veronika arca megrándul.
— A férjed? — kérdezte, mintha nem hinné el. — Mármint… hivatalosan?
— Hivatalosan — felelte Szilárd könnyedén, majd Kitti kezébe kapaszkodott. — Két éve már.
A társaság körül újra moraj támadt, de most máshogy — zavarodottan, összezavarodva. Gúnyos nevetésnek nyoma sem volt. Csak az értetlen súgás: „Hogy lehet ez? Mikor? Ő meg… hogy?”
Veronika megpróbálta viccre venni:
— Hölgyeim… hát ki gondolta volna. Kitti igazi titkolózó, mint valami kémnő.
Szilárd közelebb hajolt, és tekintetében volt valami, amitől Veronika hirtelen elhallgatott.
— Semmit nem titkolt — mondta csendesen, de olyan hangsúllyal, amely mindenkit átvágott. — Nem tartozik senkinek beszámolóval, főleg azoknak nem, akikből csak rosszindulatot kapott.
Papp Szilvi idegesen pislogott, mintha hirtelen nagyon kicsinek érezné magát.
— És… mivel is foglalkozik? — próbálkozott Veronika, hangja émelyítően édes lett, szemében pedig vad kutató mohóság. — Ha nem titok.
Szilárd megfogta Kitti ujjait.
— A KR Holdingot vezetem.
Megint csönd lett. Szinte tapintható.
Az étterem sarkában valaki halkan felszisszent:
„Az a KR? A fél várost ők építik…”
„Milliárdos…”
Veronika elmosolyodott volna, de az arca nem engedelmeskedett. Mintha elzsibbadt volna.
— Ja… hát nagy cég — motyogta végül.
— Elég nagy — biccentett Szilárd. — De ennek most nincs jelentősége. Nem a munkám miatt jöttem ide. Azért jöttem, hogy támogassam a feleségemet.
Végignézett a termen — nem fenyegetően, nem hangosan, de mindenki érezte, hogy ez a férfi pontosan tudja, milyen súlya van a szavainak.
— Azt a nőt, akit évekig bántottatok. Az iskolában. Szünetekben. Ünnepségeken.
Kitti érezte, ahogy valami megmozdul a mellkasában. Nem kérte, hogy kimondja. De amikor meghallotta, nem tiltakozott.
Veronika hátratolta magát:
— Jaj, ne legyél már ennyire drámai… gyerekek voltunk.
— Nem mindenki — vágott vissza Kitti halkan, de olyan keményen, hogy Veronika pislogni kezdett.
Ez volt az első alkalom, hogy az ő hangja metszette át a teret, nem a gúny, nem a pletyka.
— A gyerekek viccelődnek — tette hozzá. — Ti pedig kegyetlenek voltatok. Szándékosan. Élvezettel.
Veronika sértetten csattant fel:
— Ugyan már… hát mi csak…
— Csak a nyakamba öntöttétek a kólát az egész menza előtt? — kérdezte Kitti. — Csak azt mondtátok naponta, hogy semmire sem viszem? Csak elintéztétek, hogy ne léphessek fel a versenyen, mert útban voltam?
A párbeszéd olyan volt, mintha valaki lehúzta volna a hazugságokról a leplet.
Papp Szilvi a padlót nézte, mások zavartan feszengték a ruhájukat.
Szilárd nem szólt. Csak állt mellette, mint egy csendes, mégis megingathatatlan fal.
— Beszélni akartatok? — kérdezte Kitti, és hangja nem remegett. — Tessék. Beszéljünk.
Valami felszabadult benne. Az a régi szorító érzés, amely tizenéves korát végigkísérte, mintha most először repedt volna meg.
— Nemcsak munkát váltottam — folytatta. — Saját céget alapítottam. Kreatív stúdiót. Arculatot, vizuális kampányokat készítünk nagy ügyfeleknek. Lehet, láttátok a Herz Bank új reklámjait vagy a MediPesti Klinika új arculatát?
Többen meglepetten néztek össze:
„Azt ők csinálták…?”
— Igen — biccentett Kitti. — A mi csapatunk. Az én csapatom.
Veronika szeme megrándult.
— De… te levéltáros voltál…
— Voltam — mondta Kitti. — Aztán rájöttem, hogy nem kell hallgatnom azokra, akik semmit sem tudnak rólam.
Veronika kinyitotta a száját, de hang nem jött ki.
Kitti érezte: levegőt kap. Először úgy igazán.
Szilárd közelebb hajolt, és a füléhez súgta:
— Mondd el mindet. Itt vagyok.
És ez volt a löket, amire még szükség volt.
— Rögtön jöttetek ma is, hogy lássátok, tényleg nem vittem semmire? — kérdezte halkan. — De látjátok… nem egészen így lett.
Veronika szeme villant.
— Ugyan már, ne képzeld magad túl…
— Nem kell képzelnem — felelte Kitti. — Élni tudok nélkületek. És ítélet nélkül is.
A teremben teljes csend lett.
A zene még szólt, de mintha a fal mögül jött volna.
Aztán egy hang törte meg a csöndet. Egy halk női hang.
Oszvald Aliz — a legcsendesebb lány a régi osztályból.
— Kitti… igazad van. Tudtuk, hogy bántanak. Sokan. De hallgattunk. Sajnálom.
Utána még valaki bólintott. Aztán még egy. Néhányan odaléptek, hogy megöleljék. Mások csak lesütötték a szemüket.
Veronika hátrafordult, halálsápadtan.
Ez volt a vereség, amitől egész életében rettegett. Nem a ráncoktól, nem az öregedéstől. Hanem attól, hogy valaki végre kimondja az igazságot róla.
— Szilvi, menjünk — mondta rekedten. — Itt nincs már dolgunk.
És elment. Nem királynőként. Mint egy kifakult emlék.
Kitti lábai remegtek. Szilárd átölelte.
— Hihetetlen voltál — mondta halkan. — Büszke vagyok rád.
Kitti elmosolyodott. Most először őszintén.
— Féltem. De most már nem félek.
— Nem is kell — felelte Szilárd, és megpuszilta a halántékát. — Tehetséges vagy, erős vagy, és én szeretlek mindenért, ami vagy.
Kitti a mellkasához bújt. Hallotta a szívdobogását.
Egykor sírva ment ki a folyosóra.
Most pedig itt állt — férjjel, élettel, karrierrel. És végre úgy érezte: a benne élő kislány megpihenhet.
Amikor kiléptek az étteremből, többen utánuk szaladtak, hogy elköszönjenek. Valaki tanácsot kért tőle brandinghez. Valaki bocsánatot.
Kitti nem érzett haragot. Csak csendes békét.
Szilárd kinyitotta neki a kocsiajtót — annak az autónak az ajtaját, amelyet ma sokan még nézni is féltek.
— Készen állsz? — kérdezte.
Kitti a férjére nézett. A városra. A saját tükörképére az üvegben.
— Igen. Mindenre készen.
Az ajtó halkan becsukódott.
És vele együtt azok a hangok is eltűntek, amelyek valaha annyira fájtak.
Most már nem léteztek.
És soha többé nem is fognak.
