Ródon úgy járt fel-alá az előszobában, mint egy sarokba szorított vadállat.
Én közben a pultra tettem a kezem, és távolságtartóan figyeltem.
Nem vette észre a tekintetemet — a saját dühében fuldokolt.
— „El tudod képzelni, mit enged meg magának ez a kölyök?!” — ismételte, majd akkorát ütött az előszobaszekrényre, hogy az megnyikordult. — „Nekem… NEKEM mert beszólni! Egy taknyos! Egy senki!”
Lehajította a zakóját a földre, rálépett, káromkodott.
Aztán rám förmedt:
— „Miért hallgatsz? Szoktál te mindig okos lenni!”
Halkan sóhajtottam.
— Meséld el, mi történt.
Lenyelte a levegőt, megrogyott kissé.
— A megbeszélésen… mindenki előtt… ez a Voroncov-kölyök — köpte ki a nevet, nem is sejtve, milyen mélyen érint engem — hülye kérdéseket tett fel! Mintha valami gyakornok lennék! Azt mondta, a részlegünk „nem mutat elég dinamikát”. Hogy „át kell nézni a folyamatokat”, „optimalizálni”, „frissíteni a csapatot”! Érted? Ez mi?! Kinek képzeli magát?!
A hangja remegett.
Nyugodtan kérdeztem:
— És te mit válaszoltál?
— Hogy én ebben a szakmában dolgoztam már akkor is, amikor ő még a homokozóban ült! — vágta rá. — És tudod, mit mondott erre? Csak rám nézett. Nyugodtan. Hidegen. Mintha nem is léteznék. És azt felelte: „Tudom. Éppen ezért kell friss szemlélet.”
Friss!
Egyszerűen friss!
Ródon ökölbe szorította a kezét.
— Aztán a megbeszélés után behívatott az irodájába. — Mesélt tovább, immár ülve, a térdét markolva. — Bementem. Ott ült nyugodtan, mintha nem alázott volna meg épp egy órája. Aztán elővett egy mappát. Tele volt jelentésekkel. És hibákkal. Valaki feldolgozta neki! Valaki ásott utánam!
Némán néztem rá.
Én közben másra gondoltam:
Aronra.
Arra a fiúra, akit a karomból etettem, akinek mesét olvastam, mikor a szemem már lecsukódott.
Arra, akinek a diplomáját a kezemben tartva remegett az ujjam.
Arra, aki most a saját erejéből állt nagyon magasra.
— És aztán? — kérdeztem csendesen.
— Aztán… — nagyot fújt. — Azt mondtam neki, amit gondolok. Fegyelmezetten… hát, majdnem. Azt akartam éreztessem, hogy nem fogok meghajolni. Tudod, mit válaszolt?
Tudtam.
De nem szóltam.
— Azt mondta: „Emlékszem magára, Ródon úr. Tud hangosan beszélni. De ez kevés.”
Érted? Emlékszik rám! Pedig sosem találkoztunk!
Emlékszik…
A mellkasomat valami éles, meleg érzés szúrta meg.
Aron emlékszik arra, hogyan alázta meg valaki az apját.
Aron emlékszik a hangra, a nevetésre, az arcra.
És most ő ül a főnöki székben.
— És ezután? — kérdeztem.
— Ezután közölte, hogy teljes audit lesz. Teljes!
Ha bármi hibát talál… végem. MEGETTEK!
Elindult fel-alá, mint egy ketrecbe zárt farkas.
Én pedig először láttam rajta az igazi félelmet.
Felálltam.
— Tudod… — mondtam. — Szerintem igaza volt.
Megmerevedett.
— Mit mondtál?
— Hogy igaza volt. Semmi olyat nem mondott, ami ne lenne jogos. Ha vannak hibák, megtalálják. Ha áll a munka, meg fogják mozdítani.
Az arca eltorzult.
— Aha. Tehát te most az ő pártján állsz! Persze, ismerem az ilyet! Új, fiatal, menő. Mindenki odavan érte. Te pedig… te csak egy irigy háziasszony vagy. Mindig az voltál.
Ez régen fájt volna.
Ma csak elnémított.
Kinyitottam a csapot, a csészét odaengedtem a víz alá.
— Ródon, — mondtam lassan. — Szeretnéd tudni az igazat?
— Mindig azt akarom.
— Rendben.
A férfi, aki ma a főnököddé vált… az én fiam.
Mintha mellbe vágták volna.
— Mi? — suttogta.
Felé fordultam.
— Az én fiam az első házasságomból. Az a „törtető kölyök”. Az a „mérnök fia”. Az a fiú, akit egyszer már megaláztál — anélkül, hogy tudtad volna. És az, aki miatt ma itt dühöngsz a konyhában.
Ródon hátrált, mintha ütöttem volna.
— Ez… ez lehetetlen…
— Dehogyis.
— Miért nem mondtad eddig…?
— Mert sosem kérdeztél. A te világodban csak te számítasz.
Ő lerogyott a székre.
— És most mi lesz? — kérdezte rekedten.
A hálószoba felé indultam, kinyitottam az ajtót.
— Most learatsz mindent, amit vetettél.
Ez nem bosszú. Ez egyensúly.
A fiam nem fog megalázni. Ő csak a munkáját végzi.
Te viszont először életedben nem ordítással, hanem teljesítménnyel fogsz válaszolni.
Kimentem a folyosóra, felvettem a kabátomat.
Ródon felnézett:
— Hova mész?..
— A fiamhoz.
Találkozunk. Beszélünk. Te pedig… — megálltam az ajtóban. — Gondolkodj el azon, hogyan akarsz tovább élni. Nem leszek többé az ütőzsákod.
Az ajtó halkan becsukódott mögöttem.
Évek óta először éreztem könnyűnek a lépteimet.
A lépcsőházban elővettem a telefonomat.
Üzenet villant fel a kijelzőn:
„Anya, mindent hallottál?”
Rámosolyogtam.
„Igen, kisfiam. És büszke vagyok rád.”
