Réka mély levegőt vett. A mellkasa szorított, mert érezte: fogynak a percek. A busz, amit el kellett volna érnie, már úton volt — és ha most a férfi mellett marad, szinte biztos, hogy lekési a repülőt. De ott hagyni őt így, alig állva a lábán… képtelen volt rá.
— Hívok egy taxit — mondta végül határozott mosollyal. — Együtt megyünk. Nekem is a reptérre kell.
Viktor bólintott, bár a tekintetében aggodalom ült.
— Nem szeretném, ha miattam késne el… Már így is sokat tett értem.
— Ugyan — felelte Réka lágyan. — Ha együtt indultunk, együtt is érünk oda.
A taxi pár percen belül megérkezett. Réka segített Viktornak beszállni, óvatosan, hogy a sérült boka ne terhelődjön. Ő maga is beült mellé, és próbált nyugodtnak tűnni, de közben a gyomra görcsbe rándult minden alkalommal, amikor az órájára nézett. Viktor észrevette.
— Nagyon siet, ugye? — kérdezte csendesen. — Ha szeretné, kiszállhat valahol közelebb. Én majd csak elboldogulok.
— Nem hagyom itt — vágta rá Réka. — Megoldjuk. Együtt.
A férfi hosszan, elgondolkodva nézte őt, mintha valamit mondani akarna… de inkább hallgatott.
A reptérhez érve már csak tíz perc maradt a beszállás végéig. Réka szinte kiugrott az autóból, de amikor látta, hogy Viktor mennyire szenved a járástól, habozás nélkül visszafordult.
— Gyerünk… még talán beérünk! — húzta magával.
A terminál ajtaján belépve a hangosbemondó megszólalt:
„A 417-es járatra a beszállás lezárult.”
Réka megtorpant. A szíve összezsugorodott.
Ennyi volt. Lekéste.
Minden álma — hogy újra lássa a barátnőjét, hogy együtt nevessenek, kávézzanak, megosszanak mindent, amit az évek elvettek tőlük — egy pillanat alatt szétfoszlott. Ő mégis helyesen döntött. Legalábbis remélte.
Viktor gyámoltalanul állt mellette.
— Ön… tényleg lekéste? — kérdezte óvatosan.
Réka bólintott.
— Nem baj — próbált mosolyogni. — Majd átfoglalom. A lényeg, hogy maga nem maradt le.
Viktor erre halkan felnevetett — különösen, fájdalmasan.
— Lekéstem. Hiszen egy kocsiban jöttünk. Ha maga nem érte el, én sem.
Réka értetlenül nézett rá.
— És a maga járata?
A férfi elővette a telefonját, tárcsázott egy rövid számot, és higgadtan ennyit mondott:
— Tartsák vissza a 210-est negyven percre. Azonnal indulok.
Réka elnémult.
— Maga… kicsoda?
A férfi végül sóhajtott.
— Valószínű, itt az ideje bemutatkoznom rendesen. Viktor Lévai vagyok. A LévaiAir tulajdonosa. Ma új terminált avatunk az ország másik végében. Elindíthatják nélkülem, de… nem igazán szeretnék.
Réka szeme elkerekedett.
— A légitársaság tulajdonosa?! Maga… maga megváratta a gépét miattam?
— Nem — rázta a fejét Viktor. — Azért várattam meg, mert így akartam. És mert… még valamit szerettem volna mondani.
Közelebb hajolt.
— Amit ma tett… ilyen emberekkel ritkán találkozom. Tudta, hogy ezzel kockáztatja a saját útját, mégis segített egy idegennek. Ez nekem… sokkal többet jelent, mint hinné.
Réka elpirult, zavarba jött.
— Csak azt tettem, amit bárki tenne…
— Nem. Bárki nem. — A hangja lágy volt, de komoly. — És ezt hálából viszonozni szeretném.
Réka tiltakozni próbált.
— Nem kell semmi… tényleg. Ha lemaradtam, hát lemaradtam. Átszervezem. Az élet ilyen.
De Viktor látta, mennyire csalódott — még ha nem is mondta ki.
A férfi néhány másodpercig hallgatott, majd hirtelen ismét telefonált. Néhány rövid utasítás, száraz igenek a túloldalról, majd letette.
— Húsz perc múlva jön egy gép. Egy kisebb. Privát. Közvetlenül arra a városra megy, ahová ön tart. Ma még találkozni fog a barátnőjével.
Réka szóhoz sem jutott.
— Ezt… ezt nem fogadhatom el…
— De igen. Fogadja el. Maga ma megmentett. Nemcsak fizikailag… hanem emberileg is. Emlékeztetett arra, hogy még van jóság a világban. És… nekem erre nagyobb szükségem volt, mint hinné.
Réka lehajtotta a fejét, majd végül halkan kérdezte:
— És maga? Odaér az avatásra?
Viktor elmosolyodott.
— Lesz okom késni. El kell kísérnem egy hölgyet a gépéhez.
Külön beléptető kapuhoz vezették őket. Rékának minden szokatlan volt: a csendes folyosó, a VIP-váró, az udvarias személyzet. Zavarta, de Viktor nyugodt jelenléte mindent ellensúlyozott.
A váróterem bejáratánál megállt.
— Réka… köszönöm. Mindent.
— Én köszönöm… hogy ilyen… hát… ilyen hihetetlen volt ma minden.
Viktor felnevetett.
— Remélem, nem ijesztettem meg.
— Csak meglepett — javította ki őt Réka mosolyogva.
Egy pillanatra egymás szemébe néztek. És abban az egyetlen másodpercben minden elcsendesült: repülők, hangosbemondók, emberek zaja. Csak ketten maradtak — két ismeretlen, akiket a véletlen egy szűk járdán összehozott… és valami sokkal többé lett belőlük.
— Ha visszajön… ihatnánk egy kávét — mondta Viktor halk bizonytalansággal.
Réka elmosolyodott.
— Talán nem csak kávét.
Viktor szinte felragyogott.
— Akkor… viszontlátásra.
Gyengéden megérintette Réka kezét. Ekkor hangzott el a felszólítás a beszállásra. Réka lassan elindult, de még a lépcső tetején megfordult.
Viktor ott állt, a mankóra támaszkodva, és csak őt nézte.
Abban a pillanatban Réka tudta: ez nem egy véletlen találkozás volt.
Ez sors volt.
