Grigor elmosolyodott… de még mielőtt bármit mondhatott volna, észrevette, hogy az apáca kezei jobban remegnek, mint a hangja. A vékony ujjak úgy szorították az ülés szélét, mintha attól félt volna, hogy a fülke bármelyik pillanatban eltűnik alóla, és ő újra egyedül marad a sötét erdő szélén.
— Semmi baj, nővér, — szólt hozzá halkan, miközben kiegyenesítette a kamiont a sávban. — Elviszem, ahova kell. Csak mondja, merre tart.
A nő felnézett: a szemei fáradtak voltak, ugyanakkor fényesen értelmesek. Olyan tekintet volt ez, amit Grigor csak olyan embereknél látott, akik túl sokat cipelnek magukban.
— A Pannonhalmi apátságba… — mondta halkan, nagy levegőt véve. — Onnan… onnan jöttem. És oda kell visszamennem. Elvileg. Vagyis… ott várnának.
— Rendben. Az út most csendes, kényelmesen odavisszük.
A nő bólintott, de továbbra is görcsösen szorította a kezeit.
— Ha nem haragszik, megkérdezném… — kezdte Grigor óvatosan pár perc csend után. — Miért volt egyedül az országút szélén ilyenkor? Mi történt?
A nő szeme újra a sötét tájat kereste. A szavai ólomsúlyúak lettek.
— Nem lett volna szabad ott lennem… de… baj történt. Nagy baj.
Grigor érezte, hogy belül valami megfeszül. Ez már messze volt a szokványos apácatörténetektől.
— Miféle baj?
— Az apátságban… — nyelt egyet. — Van egy régi raktárépület. Oda ritkán megy bárki. Én lisztet vittem oda. És… megláttam őket. Két férfit. Idegeneket. Maszkban. És még valakit… egy szerzetest. Felismertem a járásáról. A hangjáról. A kezéről. Segített nekik ládákat bevinni. Tele ládákat. A ládákban pedig… — a hangja elcsuklott. — Fegyvereket láttam. Géppisztolyokat. Lőszereket. Mindenből sokat. Az apátság területén!
Grigor szíve nagyot dobbant.
— Biztos benne?
A nő bólintott, és a könnyei hangtalanul peregtek.
— El akartam fordulni… csöndben elmenni. De valamit levertem. Egy üveget. Meghallották. Elindultak utánam. Futottam, ahogy csak tudtam, a hátsó kapun ki, a sötét erdőbe… Nem volt nálam telefon, lámpa… Azt hittem, elkapnak. Tudtam, hogy nem engedhetnek el azok után, amit láttam. Az első kocsinak intettem, amit megláttam. Ha maga nem áll meg… — elcsuklott a hangja. — Nem lennék itt.
Grigor keze ösztönösen az ajtózárra csúszott. Sok mindent látott már úton, de ez… Ez túlságosan emlékeztette a saját apja történetére. A gyomra összeszorult, ahogy a régi félelem visszakúszott benne.
— És messze van az apátság? — kérdezte végül.
— Harminc kilométer… ha a belső úton megyünk.
Grigor elgondolkodott. Harminc kilométer sötét erdőn át, fegyveresekkel, akik tudják, hogy valaki látta őket… Nem, nem lehet csak úgy odavinni.
— Nővér… — fordult felé. — Ide nem mehet vissza. Megölnék.
A nő riadtan megrázta a fejét.
— De ott van a cellám! A holmim! Ott van Ilária nővér is! Ő semmit sem tud, veszélyben van!
— Lehet, hogy más is tud… vagy benne van. Nem mehet oda vissza vakon.
A nő csöndbe burkolózott. A kétségbeesés láthatóan marcangolta.
Akkor Grigor a visszapillantóba nézett.
Két fénypont tűnt fel. Majd négy. Majd egy hosszú fénycsík.
Egy fekete kisbusz közeledett mögöttük.
Túl közel. Túl lassan.
— A francba… — sziszegte. — Tartson ki.
— Ők azok? — súgta az apáca.
— Maradjon csöndben.
A kisbusz nem előzött. Csak jött utánuk. Túl egyenletesen.
Grigor érezte, ahogy végigfut rajta a régi adrenalin. A reflexek, amelyeket a magyar utakon, a rakodók mögötti sikátorokban és az éjjeli fuvaroknál szedett össze.
— Kapcsolja be az övet, — mondta kemény hangon. — Most húzunk egy éleset.
A kamion jobbra húzott, mintha le akarna hajtani, de Grigor az utolsó pillanatban balra rántotta a kormányt, és felugrott egy mellékútra, amely a falu felé vezetett. A kisbusz nem tudta követni: túl gyors volt a manőver.
— Fogják be őket, fiúk… — mormolta Grigor, és padlóig nyomta a gázt.
Pár perc múlva feltűntek a falu apró lámpái. A szélén ott volt a régi tanya: omladozó, rég elhagyott – egy hely, ahol egyszer már megállt műszaki hiba miatt.
— Oda megyünk, — jelentette ki.
Beállt a tanya félig beszakadt fészere alá. Kiszállt, leszállította a nőt, és egy intésével az istálló felé terelte.
— Maradjon itt. Ne mozduljon. Most megnézem, követnek-e.
— Maga meg…?
— Jövök. Csak csöndben legyen.
Leoltotta a fülkét, kitámasztotta a kereket téglával, hogy úgy tűnjön, a kamion lerobbant. Aztán a fészer sötétjéből figyelt.
Tíz hosszú másodperc.
Huszonöt.
Aztán meghallotta.
Ugyanaz a motorhang. Alacsony, fenyegető zúgás.
A kisbusz visszatért. Lassított. Mintha szagolt volna. Mintha keresett volna.
Grigor visszatartotta a lélegzetét.
A busz elhaladt… aztán továbbment.
A motor zaja távolodott, míg teljesen el nem tűnt a csendben.
Csak akkor ment vissza az istállóhoz. A nő ott ült a régi zsákokon, térdét átölelve. Amikor meglátta, úgy nézett rá, mint akit a sors küldött vissza.
— Köszönöm… — suttogta. — Maga… maga tényleg nem tudja…
— Tudom, — vágott közbe Grigor. — Tudom, milyen, amikor olyanok keresnek, akiktől jobb lenne megszabadulni. Láttam én már ezt.
A nő szeme lassan kitisztult. A félelem helyét valami új váltotta fel.
Bizalom.
— Most mi lesz? — kérdezte.
Grigor az ajtón túlra nézett, a sötét földútra.
— Most elmond mindent, részletesen. Aztán kitaláljuk. De egyet biztosan mondok: nem hagyom magára. Bármi is történik, innen együtt megyünk tovább.
A nő lassan bólintott.
És ott, abban az omladozó istállóban, ahol csak a régi szalma meg a hideg levegő maradt, Grigor először érezte úgy: út ide vagy oda, néha nem elvesz — hanem visszaad. Néha esélyt ad arra, hogy az ember megmentsen valakit.
És vele együtt önmagát is.
