Miután Zsuzsa és Gábor becsukták mögöttük a kórházi szoba ajtaját, furcsa csend telepedett rám. Mintha maga a levegő várná, mi lesz a következő lépés. A fejemet alig észrevehetően oldalra fordítottam – éppen annyira, hogy a nővér, ha benézne, ne gyanítson semmit.
Mély levegőt vettem.
Időre volt szükségem. És a megfelelő pillanatra.
Amit Zsuzsa mondott, nem lepett meg. Régóta láttam rajta azt a fojtott ellenszenvet, amelyet minden mozdulatom, minden lélegzetvételem kiváltott belőle. Gábort már régen megtörte. A hangja, a testtartása, az a halk, remegő beleegyezés… mind arról árulkodott, hogy Zsuzsa irányít, és ő csak sodródik.
Egyet tudtam: ha most nem teszek lépést, később már nem lesz rá lehetőségem.
Az éjszaka lassan csorgott a kórházban. Óránként bejött egy nővér – igazított rajtam, megmérte a vérnyomásomat, újraállította a csöpögő infúziót. Én pedig játszottam tovább a szerepet: a tehetetlen, félig eszméletlen idős asszonyt. Gyűlöltem ezt a szerepet. De végig kellett vinnem.
Valamikor hajnal négy körül, amikor a folyosó teljesen elcsendesedett, megnyomtam a hívógombot.
– Rosszul… vagyok… – suttogtam alig hallhatóan, épp csak résnyire nyitva a szemem.
– Jézusom, maga ébren van? – hökkent meg a nővér. – Hívom a doktort!
– Ne… csak… vizet… és segítsen… felülni… kérem.
Habozott, de az arcom színe és a remegésem elég meggyőző volt ahhoz, hogy engedjen.
Öt perc múlva már ültem az ágy szélén. A nővér betakart, vizet adott, és gyakorlatilag félrenézett. Máskülönben is: a magyar kórházak éjszakai nővérei már rég megtanulták, hogy minél kevesebb kérdést tesznek fel, annál békésebben telik az éjszaka.
– Ha kell valami, szóljon – mondta, és elhagyta a szobát.
Egyedül maradtam.
A diktafon ott lapult a köntösöm zsebében.
Egy mozdulattal kikapcsoltam.
Eljött az idő.
Reggel hatkor már Dr. Lévai osztályvezető irodájában ültem. Ősz hajú, gyűrött arcú ember volt, olyan tekintettel, amiben évtizedek terhe és még mindig megmaradt emberség ült.
– Tudja, Erzsébet, nagyon súlyos állapotban volt – mondta, miközben a papírjaimat lapozta. – Hogy ma hajnalban magához tért… hát, ez kisebb csoda.
– Csoda… ami most kellett nekem – feleltem. – Doktor úr, szeretném, ha meghallgatna valamit.
Letettem elé a diktafont.
Elindítottam.
A szoba megtelt Zsuzsa hideg suttogásával, a fiam bátortalan hallgatásával, a keserű igazsággal, amelyet az éjszaka rögzített.
Dr. Lévai arca egyre komorabb lett.
Amikor a felvétel véget ért, hosszú csönd következett.
– Ez… súlyos – mondta végül. – Mit akar tenni?
– Nem akarok botrányt. Csak… haza szeretnék menni. Még ma. És nem akarom, hogy a fiam vagy a menyem megtudja, hogy teljesen magamnál vagyok.
– Biztos ebben?
– Teljesen. Otthon van valami, amit el kell intéznem.
Néhány másodpercig csak nézett rám, majd bólintott.
– Elintézem, hogy a hátsó folyosón mehessen ki. De… legyen nagyon óvatos.
– Köszönöm. Az leszek.
A lakásom csenddel fogadott. A régi bútorok illata, a fűtés tompa moraja, a sötétkék függönyök alatt beszűrődő téli fény mind azt súgták: itthon vagyok.
Az első utam a hálószoba szekrényéhez vezetett. A felső polc mögött ott volt a süllyesztett páncélszekrény, amelyről még Gábor sem tudott. A kódomat begépeltem.
A zár kattanása szinte megnyugtató volt.
Bent sorakoztak:
- a hivatalos irataim, köztük az új végrendelet, amelyet egy héttel a rosszullétem előtt írtam;
- a kulcs a banki trezorhoz, ahol a valódi értékeim voltak;
- és egy pendrive.
A pendrive jelentette a biztosítékot. A teljes hangfelvétel, másolt formában is, és néhány ügyvédi dokumentum, ha a helyzet perig fajulna.
Zsebre tettem.
Mély levegőt vettem.
Most jött a legfontosabb rész.
Tizenegy óra körül felhívtam Gábort. A hangomat szándékosan gyengére vettem.
– Szia… anya vagyok… Kicsit… magamhoz tértem.
– Anyu?! – majdnem kiabált a telefonba. – Élsz?! Hogyhogy?! Miért nem szólt a doktor?!
– Már itthon vagyok… Hazaengedtek… De azt szeretném, ha MOST eljönnél. Egyedül. Zsuzsa nélkül.
Hallottam, ahogy megtorpan.
– Jó… indulok.
Gábor szinte berohant a lakásba. Leült mellém, mintha attól félne, hogy eltűnök előle.
– Anyu… miért… miért nem szóltál?!
– Mert ezt neked… egyedül kell meghallgatnod.
Bekapcsoltam a diktafont.
Láttam, ahogy elsápad. A szeme elkerekedik. A száját elnyeli a döbbenet.
Aztán csend.
Egy hosszú, kegyetlen csend.
– Ez… mikor… anya… én… – hebegte. – Nem gondoltam… Nem hittem el… Én nem akartam…
– De nem is állítottad le – mondtam csendesen. – Egyetlen szót sem szóltál értem.
Lehajtotta a fejét.
Összetört.
– Anya… bocsáss meg… gyenge voltam… Féltem veszekedni vele…
– Engem vesztettél volna el, ha akkor meghalok. Ez jutott eszedbe?
Nem válaszolt.
Nyújtottam neki egy fehér borítékot.
– Ez az új végrendeletem. Benne vagy. Mert a fiam vagy. De Zsuzsát kivetettem belőle. Végleg.
– Mit… mit tegyek most? – kérdezte megtörten.
– Most te döntesz. Ha vele maradsz… nekem nincs több dolgom veletek. Ha elhagyod, kapsz még egy esélyt.
Zsuzsa két órával később rontott be. A kabátja még rajta volt, alig kapott levegőt.
– Hol van?! Miért nem várt meg?! Gábor, te…
A mondat a torkán akadt, amikor meglátott.
Élve.
Éberen.
A nappalim közepén ülve.
– Ez… ez nem lehet… – suttogta.
– De lehetséges – feleltem. – Hallgattam, mit mondtál a kórházban.
– Én… félreértetted… én csak…
– Majd a felvétel alapján mindenki eldönti, mire gondoltál – mondta Gábor halkan, de határozottan. – Vége, Zsuzsa. Elég volt.
– Mi van?! – kapkodta a levegőt. – Gábor, ezt nem teheted! Mi lesz velem?!
– Amit megérdemelsz – válaszoltam hidegen. – Én nem kívánok a házamban olyan embert, aki azt suttogja egy idős nő haldoklónak hitt fülébe: „Mikor halsz már meg?”
Zsuzsa elfehéredett, mint a fal.
Aztán kiviharzott a lakásból.
Gábor letérdelt elém.
– Anya… esküszöm, mindent helyrehozok.
Megsimítottam a haját.
– Az idő majd eldönti, fiam. A bizalom lassan épül vissza.
Ő bólintott.
És én az ablakhoz léptem.
A januári nap halvány fénye megcsillant a függönyön.
Túléltem.
Hazatértem.
És akinek az kellett, hogy meghaljak… ma elvesztette mindazt, amire számított.
Vége.
